Project Description

A SZABÓ T. ATTILA NYELVI INTÉZET KIADVÁNYAI 5.

A SZABÓ T. ATTILA NYELVI INTÉZET KIADVÁNYAI 5.

Bálint Emese – Péntek János

OKTATÁS – NYELVEK HATÁRÁN

Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról

Bizonyára azok is érzik az anyanyelvű oktatással kapcsolatos belső ellentmondásokat, akik közvetlenül nem érdekeltek szülőként, pedagógusként vagy éppen tanulóként. Az egyik ilyen belső ellentmondás az, hogy szimbolikusan, ünnepélyes alkalmakkor szinte mindenki meghatódva gondol a magyar nyelv szépségére, elismeri az anyanyelv fontosságát az önazonosság, a kultúra, a hagyomány megőrzésében és átörökítésében, mégis amikor dönteni kell arról, milyen iskolában, milyen nyelven tanuljon a gyermek, külső kényszer nélkül is a szülőknek több mint egyharmada nem az anyanyelvet választja. Hasonló ellenmondás az is, hogy közéleti, politikai törekvéseinkben határozottan érvényesül az oktatás anyanyelvűsége iránti igény, magában az oktatásban viszont már jóval kevésbé tűnik fontosnak a magyar nyelv és irodalom mint tantárgy, és maga a nyelv mint az oktatás alapvető integráló eleme, sőt néha még az oktatás vezetői is úgy tekintenek rá, úgy beszélnek, írnak róla, mint teherről, mint „plusz” kötelezettségről.
Kétségtelen, hogy abban az intézményes kommunikációban, amit oktatásnak nevezünk, meghatározó szerepet játszik a nyelv. Elsősorban nem abban az értelemben, hogy milyen nyelve(ke)t tanítanak, hanem, hogy melyik nyelv az oktatás nyelve, a tannyelv. Szakmailag is azt tekintik természetesnek és hatékonynak, hogy ez a nyelv az anyanyelv legyen, a tanuló anyanyelve, első nyelve. Mivel azonban a pszicholingvisztikai és kognitív meggondolások mellett a nyelvi környezet függvényében a nyelvnek az identitásban betöltött szimbolikus szerepére és a szocializálás pragmatikus céljaira is tekintettel kell lenni, a nyelvi kisebbségek oktatásában megkerülhetetlen a környezeti nyelv, a többségi nyelv. Pontosabban az, hogy milyen szerepe van az oktatásnak a kétnyelvűsödés folyamatában. A feszültség alapvető oka pedig az, hogy ezt eltérően ítéli meg a kisebbségi közösség és az oktatáspolitikát is meghatározó többség. Az előbbi joggal hivatkozik az anyanyelv elsődleges szerepére a megismerésben, az ismeretek elsajátításában és az identitás megőrzésében, az utóbbi a többségi nyelv tudásának „kötelezettségét” az érvényesülés pragmatikus céljaival indokolja, miközben implicit vagy kevésbé implicit módon a nyelvcserét ajánlja, szorgalmazza, tehát egy új identitás fő elemeként magát a többségi nyelvet.
Alapvető érdekellentétről van tehát szó, a nyelvmegtartás vagy a nyelvcsere dilemmájáról, a kétnyelvűsödés céljának és jellegének teljesen eltérő megítéléséről: úgy tartani meg az anyanyelvet, hogy ahhoz a környezeti nyelv és más nyelvek megfelelő szintű ismerete társuljon, vagy azért mondani le az anyanyelvről, hogy könnyebb legyen az érvényesülés? Alapvető gondjuk ez a kisebbségi közösségeknek, a mi magyar közösségünknek is Romániában. És emiatt válik az anyanyelvi oktatás az oktatáspolitika, a nyelvpolitika, a kisebbségpolitika fő kérdésévé, az ezzel kapcsolatos jogok, korlátozások és hátrányos helyzetek pedig fokmérőjévé a többségi társadalom demokratikus jellegének.
Ilyen körülmények között a nyelvészek is fokozottabban figyelnek, érdeklődnek az oktatás nyelvi kérdései iránt. Ennek a kötetnek a szerzői is többségükben nyelvészek, egy közülük olyan szociológus, aki huzamosabb ideje foglalkozik az iskolaválasztás szociológiai hátterével és következményeivel, egy pedig pszichológus, a kétnyelvűség pszichológiájának szakértője. A kötet első monografikus tanulmánya esettanulmány, ilyen értelemben: közelkép. Szerzője Bálint Emese, Fodor Dóra és Vremir Márta, az Arany János Közalapítvány pályázatára készült 2004-ben. A pályázat keretében a szerzők szociolingvisztikai kutatást végeztek tordai iskolások körében. Céljuk az volt, hogy felderítsék: ebben és az ehhez hasonló ipari, lakótelepi környezetben milyen társadalmi és kulturális háttere van a kétnyelvűségnek, a nyelvcserének, illetve az alkalmi kódválasztásnak és kódváltásnak; milyen ez a kétnyelvűség. A vizsgálat kiterjedt arra is, milyen tényezők és intézmények határozzák meg a fiatalok nyelvi szocializációját: milyen szerepe van ebben a családnak, a lakóhelyi környezetnek, az iskolának, illetve a település publikus nyelvhasználatának. A kétnyelvűség a szocializáció tényezőitől függően válik államnyelv-dominánssá vagy anyanyelv-dominánssá, alacsonyabb vagy magasabb szintűvé, stabillá vagy instabillá. Mindez aztán egy következő fázisban meghatározója lesz az identitásnak, illetve annak, eltolódik-e a kétnyelvűség a nyelvcsere irányában, ösztönzője lesz-e az asszimilációnak. A kétnyelvűségnek, a nyelvi kontaktusnak velejárója az általánosabb értelemben vett nyelvi interferencia. Mindezt a szerzők módszeresen vizsgálják, kimutatva a legfontosabb tényezők és jelenségek közötti statisztikai összefüggést.
Péntek János tanulmánya a romániai magyar oktatás nyelvi, személyi és eszközjellegű feltételeit foglalja össze, mindezek általános helyzetképét adja. Több reformkísérlet és látszatreform ellenére megőrződött az oktatás centralizált jellege; továbbra is megoldatlan maradt az államnyelv módszeres, hatékony oktatásának igénye; hátrányos megkülönböztetésnek tekinthető az azonos követelmények érvényesítése a sorsdöntő román nyelv és irodalom vizsgákon a román anyanyelvű tanulókkal és a kisebbségi tanulókkal szemben. A tankönyvellátásban nem sikerült megoldani az oktatási-szakmai igények, a vállalkozói érdekek és az oktatáspolitikai irányok szétválasztását. Azok az „uniformizált” törvényi keretek, amelyek a különböző nemzetiségek számára az anyanyelvi és részben anyanyelvű oktatás megteremtését, kiszélesítését szorgalmazzák, s így jogilag biztosított lehetőségként értelmezhetők, a magyar kisebbség nézőpontjából az anyanyelvű oktatás beszűkülését jelenthetik. Ez a rendszer nem veszi figyelembe, hogy minden kisebbségi kultúra és nyelv specifikus; hogy Romániában a magyar számbeliségében is többszöröse a többinek. A hatóság mindig közös normákban gondolkodik, holott teljesen eltérőek az egyes kisebbségek hagyományai, igényei és lehetőségei. A magyar kisebbségi oktatás a romániai magyarság számarányából, társadalmi, politikai helyzetéből, történelmi, oktatási hagyományaiból adódóan mindenképpen sajátos részrendszere a romániai oktatásnak.
Noha a kötet a hazai magyar közoktatás nyelvi kérdéseivel foglalkozik, helyet kapott benne Péntek János két olyan dolgozata, amely általánosabban szól a felsőoktatási intézmények nyelvpolitikájáról, illetve a tudományos képzés, ismeretközvetítés, tudományművelés napjainkban sokat vitatott nyelvi kérdéseiről.
Az iskolaválasztás a legtöbb esetben tannyelv-választás is egyben, olyan döntés, amelynek egy életre meghatározó következményeivel nincs is tisztában a szülő. Ezért tartottuk indokoltnak Göncz Lajos, újvidéki pszichológus professzor írásának felvételét a kötetbe, amely ehhez a felelősségteljes döntéshez ad útmutatást szülőknek és pedagógusoknak. A szerző a szakirodalom ismeretében és saját kutatásai alapján azt mondja erről: „Mai ismereteink tükrében tehát (leszámítva azokat az eseteket, amikor a szülők tudatosan és átgondoltan nyelvcserét akarnak elérni a gyereknél) mindenképpen végig anyanyelvi oktatás ajánlható a kisebbségi tanulóknak, mert ez teremti meg a hozzáadó kétnyelvűségi helyzetet, amely nem károsítja a gyermek fejlődését.”
Sorbán Angella két dolgozata szintén a tannyelvválasztás tényezőit és következményeit vizsgálja saját kutatásai alapján. A másodikban külön figyelmet szentel az ezzel kapcsolatos szociálpszichológiai magatartásnak, az attitűdnek, a nyelvválasztásban, kódválasztásban megnyilvánuló (meg)mutatkozásnak és (el)rejtőzésnek: a választott nyelvben megmutathatjuk egyik énünket és elrejthetjük a másikat.
Végül függelékként két olyan írást is tartalmaz a kötet, egy dokumentumot és egy ezzel kapcsolatos kommentárt, amely a román nyelv hatékony oktatásáról szóló hazai vitákhoz kapcsolódik.

Péntek János

(2009)