Project Description

A SZABÓ T. ATTILA NYELVI INTÉZET KIADVÁNYAI 7.

A SZABÓ T. ATTILA NYELVI INTÉZET KIADVÁNYAI 7.

Erdély Judit

FATIKUS BESZÉD

Megszólítások, köszönések, kapcsolattartó szokások a székelyföldi nyelvhasználatban

A könyv főcímének fatikus szavát többé-kevésbé értelmezi az alcím. A nyelv vagy a kommunikáció jelzőjeként arra a szerepre utal, amelyet a nyelvi közlés az emberi kapcsolatok létrehozásában, fenntartásában betölt, azokra a nyelvi formákra, amelyek jellemzően ilyen szerepűek: a megszólításokra, a köszönésekre, az elbúcsúzás kifejezéseire, de a tiszteletadás rejtettebb formáira is: például a tegeződésre, magázódásra, önözésre stb. Erős kulturális kötöttségük miatt szokták ezeket a nyelvi formákat, az őket kísérő gesztusokat, mimikát a néprajz, újabban az antropológia témájaként tárgyalni. És mivel használatuk szoros tartozéka, jellemzője az emberi viselkedésnek, jórészt velük foglalkozik, az ő használatukat szabályozza a nyelvi illemtan. Aki pedig a mai globalizálódó vagy éppen már globális világban mozog, annak első dolga a kultúránként eltérő viselkedési szokásokban, fatikus nyelvi elemekben tájékozódni, még ha nem ismeri is az illető nyelvet. Többnyire illik köszönni, még inkább viszonozni mások köszönését. Ennek elmaradása az elutasításnak, az ellenszenvnek lehet a jele.
Ebben a könyvben rólunk van szó. Közelebbről arról, milyen változást és változatosságot mutatnak ezek a nyelvi formák a székelyföldi magyar nyelvhasználatban. Ennek bemutatására, elemzésére vállalkozik a szerző, Erdély Judit egy olyan nyelvészeti dolgozatban, amely doktori értekezésként készült. És mivel az ilyen dolgozatoknak is megvan a maguk „illemtana”: elsősorban a kifejtés módszeressége és rendszeressége, a szerzőnek is ehhez kellett igazodnia. De remélhetőleg a nem nyelvész olvasót sem zavarja ez a módszeresség és rendszeresség, és azon sem ütközik meg, hogy idegen szavakkal találkozik, mint már a címben is: a fogalmak értelmezésének és a használt terminusoknak egy adott tematikai, szakmai keretben egyértelműeknek és következeteseknek kell lenniük.
A Székelyföld nyelvi hagyományokban, szokásokban is gazdag világa fontos része a magyar Erdélynek, a magyar nyelv egészének. De már rég nem az a leülepedett és elzárt világ, mint volt évszázadokon át. Folyamatosan, a legújabb korban rohamosan változtak, alakultak át az emberi viszonyok, lazultak föl a népi „társadalmak”, a helyi közösségek, amelyeknek tagjai mind ismerték egymást, és kapcsolataik életük végéig megmaradtak. Ezekben a közösségekben pontosan tudták, kinek hogyan kell köszönni, kit hogyan kell megszólítani, mit jelent az életkor, mit a rokoni kapcsolatok. A közelség és a távolság.
Az elmúlt század magyar történelmét a megszólításokkal is jellemezni lehet, csak két szélső pontot említve: a méltóságostól a hellóig. A század második felének hosszú zártsága után megnyílt a mozgás lehetősége a térben és a világban. Az ezzel járó sokféle zavar jeleit látjuk, a bizonytalanságot, a tétovaságot többek között abban is. meg tudjuk-e szólítani azt, akivel találkozunk? tudunk-e köszönni a személyhez, a helyzethez illően? tudunk-e tisztelettudóan és mégis közvetlenül szólni embertársainkhoz? Működik-e, szándékaink szerint működik-e a „verbális érintés”, ahogy Fülei-Szántó Endre nevezte a nyelvnek ebben a szerepben való használatát élete utolsó munkájában. (Mint neve is jelzi, székely gyökerei voltak, érzékeny volt erre, és szinte költői érzékenységgel élte át az emberi „viszonylatokat”, nem véletlen tehát a metaforikus cím.)
Ebben az új és változó helyzetben érzékelhető a zavar a nyilvánosság színterein is: a rendezvényeinken megütött hangban, a helyzethez, személyhez nem illő megszólításban és köszöntésben, a rádiós és televíziós beszélgetések hol tegező, hol magázó, hol „tetszikelő” stílusában, a hivatalos levelek megszólításaiban, a mai világban már visszatetsző cím- és rangkórságban. És hasonló zavarokat él át a székelyföldi falusi és városi, ismerős és ismeretlen, fiatal és idős, tanuló és pedagógus, az erdélyi magyar és a magyarországi, a kétnyelvű vagy csak román környezetben élő magyar és az egynyelvű.
Erdély Judit ezt a változást és változatosságot, a gyakori zavart és bizonytalanságot vizsgálta meg módszeres terepmunkával, eredményeit más források adataival is szembesítette, például az élőnyelv tekintetében hiteles önéletírásokkal. Szakirodalmi áttekintéséből és hivatkozásaiból látni lehet, hogy miközben a magyar és a nemzetközi kutatásban a téma iránt folyamatos volt az érdeklődés, nálunk ezzel szinte senki nem foglalkozott. Ezért a részletek tekintetében még kockázatos volna minden általánosítás Erdély egészére. Az azonban nem kétséges, és erről mindenkinek saját tapasztalatai is vannak, hogy ebben is: a megszólításokban és a köszönésekben, a tegező és egyéb divatos, néha elviselhetetlenül vulgáris vagy éppen agresszív nyelvi fordulatokban is „határtalanodik” a magyar nyelv.

Péntek János

(2012)