Péntek János – Benő Attila (szerk.)

NYELVI JOGI KÖRNYEZET ÉS NYELVHASZNÁLAT

Az asszimilációs ideológia feladását a többség részéről csak az jelenthetné, ha elfogadható, a románnal egyenlő szintre emelné a kisebbségi nyelvek státusát, ha lemondana a nemzetállami elvről és az ebből fakadó egynyelvi redukcionizmusról. Erre a most készülő alkotmányreform keretében volna lehetőség, de érzékelhetően továbbra is hiányzik a készség, az akarat. Az alaptörvény előírásai továbbra is meg fogják határozni a nyelvi jogok fejlesztésének irányát és határait, ezért is fontos, milyen elvi álláspontot képvisel ebben a kérdésben a kisebbségpolitika. A fejlesztés iránya csak az lehet, hogy fokozatosan eltűnjön mindennemű korlátozás és hátrányos megkülönböztetés, a lingvicizmus és az etnicizmus minden formája. Meggondolkodtató az, hogy az elmúlt 12 év történései a kisebbségi érdekképviselet politikai elitjében azt a meggyőződést alakították ki, hogy a jogi keretek már most megfelelőek, hogy nincs diszkrimináció és asszimilációs állampolitika (ebben a vonatkozásban akaratlanul maguk is a nemzetállami eszmék kiszolgálói), a nemzeti közösségben pedig az államhatalom, a média és a közvetlen környezet következetes magyarellenessége miatt az akaratképzésben és az akaratér-vényesítésben a passzivitás és kedvezőtlen attitűd vált általánossá. Az elmúlt időszak jogi fejleményei világossá tették azt, hogy az alaptörvény és a nyelvhasználatot érintő más törvények körüli vitában, alkuban nem lehet elvi engedményeket tenni (mint történt az anyanyelvi oktatás korlátozásában), hogy nem elég a propagandisztikus törvényi szöveg, ha a végrehajtási utasítás már attól eltérő, és ha már maga a kormány és helyi képviselői sem óhajtanak érvényt szerezni a törvényi előírásoknak.
A kisebbségi nyelvi jogoknak és azok betartásának nagyon kedvező a nemzetközi megítélése. Ilyen értelemben azok elérték céljukat: segítik az ország európai integrációját, miközben a belső jogigény jelentős mértékben hitelét is vesztette, anélkül hogy alapvetően megváltoztak volna a nyelvhasználat feltételei. Jellemző ebben a tekintetben, hogy az Európai Bizottság 2002 eleji romániai országjelentése az Európai Uniós csatlakozási feltételek teljesítésének értékelésekor azt állapítja meg, hogy Romániában „a kisebbségek nyelvhasználatára vonatkozó törvényes szabályozás erősíti az anyanyelv használatát, … az anyanyelv tanítására, az anyanyelvű oktatásra széles körű jogokat biztosítanak, előrelépést jelent a kisebbségek anyanyelvének használata azon közigazgatási egységek hatóságai előtt, amely közigazgatási egységekben az illető kisebbséghez tartozó személyek számaránya meghaladja a 20 százalékot, a Petőfi–Schiller elnevezésű állami egyetem szervezése mellett lehetőséget teremtettek a magyar kormány által finanszírozott magánegyetem létesítésére, amelyen 450 hallgató kezdte meg tanulmányait” (Krónika 2002. március 9–10.). Ez az értékelés és többnyire az anyaországi politikai értékelés sincs tekintettel arra, hogy az európai és a kétoldalú kötelezettségvállalások különböző szintű és hatályú törvényeket, kormányrendeleteket eredményeznek, amelyek vagy részlegesen valósulnak meg vagy időközben hatályukat vesztik (pl. Petőfi–Schiller egyetem). Az önigazolás kényszere miatt a kisebbségpolitikusok értékelése is nélkülözi a tárgyilagosságot, a realitást.
Fontos feltétele volna a nyelvi jogok érvényesítésének, hogy az állam intézményei, hatóságai ne egy belső gyarmati struktúrát megjelenítve, többségiként, román nyelvűként álljanak szemben a kisebbségi közösséggel: „… az Európai Uniós normák biztosította lehetőséggel élve kell igényelni az arányos képviseletet az állam valamennyi intézményében, központi és helyi szinten, a rendőrséget, a tisztikart vagy akár az Akadémiát is beleértve. Ha a romániai magyarság képviselőinek jelenléte magától értetődővé tehető az államapparátus különböző szintjein, akkor talán nem csupán a diszkrimináció rejtett és nyílt formái ellen lehet majd hatékonyabban fellépni, hanem az együttélés politikai intézményeiről is több eséllyel lehet őszinte és távlatosabb vitát kezdeményezni a román féllel” (Salat 2002, 221).
A belső indokolt jogigények hitelének visszaszerzése miatt is fontos volna romániai magyar kisebbségi szakértők részvétele a kisebbségi jogokkal foglalkozó nemzetközi szervezetekben. Az ő aktív szereplésük ezeken a fórumokon „nemcsak a romániai magyarság ügyének a megjelenítését tenné lehetővé egy befolyásos nemzetközi szakértői réteg számára hozzáférhető módon, hanem az ott szerzett tapasztalatok révén a hazai politikai mezőnyben folytatott jogharc eszközeinek a tökéletesítését, hatékonyabbá tételét is eredményezhetné” (Salat 2002, 226).

Péntek János – Benő Attila
(Részlet a Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat című kötetből)

(2005)