A NYELVŐRZÉS SÜTŐ ANDRÁS-DÍJA

A NYELVŐRZÉS SÜTŐ ANDRÁS-DÍJA

A Magyar Nyelv Napjai rendezvény egyik ünnepi mozzanata a Nyelvőrzés Díja átadása. Ezt a kitüntetést évente egyszer az AESZ elnöksége ítéli oda olyan nyelvészeknek, nyelvművelőknek, közéleti személyiségeknek, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelv-használati jogaiért munkálkodtak.
A Szövetség alkalmanként kiosztja a Nyelvrontás Díját is, mellyel a nyelvi igénytelenséget ítéli el.

A NYELVŐRZÉS DÍJÁT 2000 ÉS 2006 KÖZÖTT A KÖVETKEZŐK VEHETTÉK ÁT:

Murádin László (2000)

Vannak emberek, akiknek élete valamely intézmény életével kapcsolódik össze, mások maguk tekinthetők intézményeknek. Murádin László kivétel is és példa is: az ő élete a munkájával, a foglalkozásával, a hivatásával kapcsolódott össze. Irigylésre méltó elsősorban munkájának tárgya miatt, ez ugyanis maga az anyanyelve, a magyar nyelv, az erdélyi magyar nyelv.
Főállásban ugyan, de mindig megalázóan szerény fizetésért több, mint négy évtizede az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének főkutatója Kolozsváron. De több más intézménynek van oka és joga, hogy köszöntse az ünnepeltet: az egyetemi tanszéknek, amelynek közvetlen munkatársa is volt fiatal korában, és meg is maradt körünkben nem a céhbeli szolidaritás, hanem a családi és baráti kötődés miatt, és mert mindannyiunk szerkesztője és korrektora is a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben; több szerkesztőségnek, állandó nyelvművelő rovatával mégis leginkább a mindenkori kolozsvári napilapénak, most a Szabadságénak, amelynek bizonyára legkitartóbb és legmegbízhatóbb külső munkatársa; az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek; lexikonszerkesztőségeknek és könyvkiadóknak. És az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, a másik családnak.
Ha pedig a helyeket nézem, az erdélyi településeket: akkor nemcsak Harasztosnak volna oka ünnepelni Murádin Lászlót, mivel ott született; és nem is csak Kolozsvárnak, ahol él; és nem csupán iskolái színhelyének: Gyulafehérvárnak, Marosvásárhelynek; és nem csak Csíkszépvíznek, felesége falujának, ahol nyaranta otthon van, gondolom, most mint egyetlen örmény származású lakosa a hajdani örmény fészeknek. De otthon volt és otthon van abban a száznál jóval több erdélyi és moldvai magyar faluban is, ahol nagy munkájának, A romániai magyar nyelvjárások atlaszának anyagát gyűjtötte. A magyar dialektológusok közül vitathatatlanul Ő végezte a méreteiben legnagyobb és minőségében leghitelesebb adatgyűjtést, Ő szerkesztette és szerkeszti a legnagyobb magyar nyelvi régió nyelvatlaszát: több, mint háromezer térképlap, 11 kötet, ebből öt már megjelent a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában. Kevesebbet beszélünk erről a kitűnő munkáról, noha értéke és nagysága méltó párjává teszi az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak. És ez nem a múlt, vagy még nem a múlt, hanem az erdélyi jelen élő nyelvi gazdagsága.
Sorolhatnám hosszasan fontos, főként nyelvjárási tanulmányainak változatos témáit, valamint nyelvművelő köteteit. Ritkán volt és van alkalma arra, hogy tanárként is tanítson, de olvasóközönsége nagy, mindannyiunkénál nagyobb, így hatása is bizonyára a legszélesebb körű. Tudom róla, hogy soha nem vonzotta, különösképpen nem is érdekelte a hivatalos elismerés, a cím és a rang, amely sokakat csábít és rabul ejt, sem a politika. Fontosabbnak tartotta és tartja a baráti gesztusokat, a mindennapi élet nyugalmát és apró örömeit, elégtételeit. Az elismerés mégsem hiányzott, a szakmabeliek elismerése és barátsága, a szakmabeliek Csűry Bálint-emlékérme. És a barátok, kollégák és kolléganők mindig őszinte vonzódása Murádin László emberi egyéniségéhez. Dolgozik, jön-megy, jár közöttünk, most gyakran Budapesten is, láthatóan otthon van ebben a nem mindig barátságos világban.
Rég tervezzük az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségében, hogy díjat alapítunk. Előbb a Nyelvrontás megbélyegző díját adtuk ki néhány évvel ezelőtt (erre továbbra is sokan rászolgálnának). Most A Nyelvőrzés Díját elsőként, és nem véletlenül, éppen Murádin Lászlónak nyújtjuk át 70. születésnapján. Az Ő személye fémjelzi magát a díjat is: ez nem a céhbeliek elismerése (az AESZ ugyanis maga az erdélyi anyanyelvi mozgalom) és a továbbiakban sem föltétlenül a céhbelieknek szánjuk. Csak olyanoknak, akik – céhen kívül vagy céhen belül – életüket tették föl az anyanyelv, a magyar nyelv szolgálatára.
A díj átadásakor mindannyiunk jókívánságait is tolmácsolom Murádin Lászlónak: maradjon meg még nagyon sokáig abban a tevékeny nyugalomban, amelyben eddigi élete telt, maradjon meg a magyar nyelv kitartó munkásának.
Isten éltessen sokáig, kedves barátunk!

*A Murádin László 70. születésnapjára, A Nyelvőrzés Díjának átadásakor (2000. dec. l-jén) elmondott köszöntés szövege.

Péntek János

Asztalos Lajos (2001)

Kockázatos feladat Asztalos Lajosról laudációt írni. Részben azért, mert örökmunkás, mindig okkal és hitellel szóló komolyságához jobban illik az alapos ANALÍSIS és a higgadt CONSTATÁCIÓ, mint a műfajánál fogva felületetes és patetikus LAUDÁCIÓ.
És kockázatos feladat laudációt írni Asztalos Lajosról, azért is, mert másnap biztosan jegyzetet közöl arról, hogy mennyire mételyezik nyelvünket a régi és új idegenségek, lám, még az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége is konferenciára hív tanácskozás helyett, és laudációt mond kitüntetettjéről … mi helyett is? Méltatás, dicséret helyett.
Hát én vállalom a laudációnál kevésbé kékvérű, egyszerű dicséretmondást.
Tehát: Asztalos Lajos dicsérete. Azok számára, akiknek nem elég aranyzsinóros ez a kifejezés, ajánlom Balassi Bálint A végek laudációja című versét.
Meglehet díjazottunk neve sokak számára ismeretlen. Kötetei nem sorakoznak polcunkon, nem birtokosa semmilyen tudományos címnek, rangnak, nem elnöke, mégcsak nem is tagja tudós társaságoknak vagy intézményeknek. Pedig tudása szerint – ezt az utóbbi tíz évben bebizonyította – méltó lenne minderre.
Asztalos Lajos áldozat. Kimondhatom, mert tüstént meg is cáfolom. A kommunista rendszer áldozata baj- és börtöntársaival, Veress Zoltánnal, Palocsay Zsigmonddal együtt. Elrabolták tőle kamaszéveit, egészségét, az egyetemi oklevél, a tudományos pálya, a címek, rangok, kötetek esélyét.
De mindez egyúttal ajándéka is sorsának. Szabad ember maradhatott. Zsarolhatatlanná vált. Nem intézményesült. Sem cím, sem rang, de még a rábízott közösség érdekében sem alkudott meg soha, nem kötött elvtelen paktumokat. Korosztályánál jóval tisztábban lépett be a kilencvenes évekbe. Ezért szókimondóbb és hitelesebb sokaknál.
Sorsának ajándéka a szakmai szabadság is. Kenyeret és elismerést sem, de kényszerfeladatot sem kapott semmilyen tudományos intézménytől. Ezért egy életen keresztül azt olvasta, tanulta, gyűjtötte, kutatta, ami szenvedélyesen érdekelte. Persze korántsem valami ösztöndíj duruzsoló melegében, hanem nyomdászként őrizve meg szellemi, lelki erejéből elegendőt ahhoz, hogy a csak ennek élő tudós komolyságával tanulmányozza Kolozsvár helytörténetét, Madách művészetét, a nyelvtörténetet. Megtanult spanyolul, lefordította spanyolra Az ember tragédiáját és magyarra több kötetnyit a spanyol, portugál, galego, baszk mesekincsből. Gyűjtött kalotaszegi népmeséket is.
Évtizedek csendjében megszerzett, kiérlelt tudással, titkosrendőri zaklatásokban edzett bátorsággal, a felnemadott elvek igazságérzetével lépett vadonatúj demokratikus közéletünkbe. Nagyon rövid ideig volt rá szüksége gyorsan intézményesülő kisebbségi érdekvédelmünknek.
Maradt számára a sajtó, nemcsak hazai, hanem rangos magyarországi folyóiratok is, valamint a tudására lassacskán felfigyelő, igényt tartó szakmai fórumok. Persze csak azok, ahol tudományos fokozat és küldőintézmény híján is meghallgatják az alkotó témafelvetést, a dokumentált érveket s a ráció szigorával levont következtetést.
Megszoktuk már, hogy egy évtizede – amióta egyáltalán szólni engedik – Asztalos Lajos azonnal megszólal, valahányszor nemzeti, emberi, nyelvi érzékenységét sérti valami. Nem kerüli el figyelmét egyetlen hamis szó, egyetlen ártó gesztus az írott és az elektronikus sajtóban, a tankönyvek lapjain, a közélet megannyi fórumán. Legyenek az elkövetők közkatonák vagy nagyvezérek, Asztalos Lajos szakmai kompetenciával, olvasmányosan és az igazság semmilyen tekintélyt nem méricskélő szigorával állítja őket pellengérre.
Asztalos Lajost az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége a 2001. évi Nyelvőrzés Díjával tünteti ki az eddig elmondottak okán, tiszteletre méltó következetességéért, szakmai igényességéért, közéleti bátorságáért, de különösen anyanyelvünk tisztaságát, színeit őrző éberségéért.

Zsigmond Emese

Bartha János (2002)

Talán soha nem vállaltam olyan megtisztelő közéleti szereplést, mint amilyen a mostani. Az a tény ugyanis, hogy az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége idei Nyelvőrzés Díjával Bartha Jánost, az erdélyi nyelvművelő mozgalom kiemelkedő személyiségét kívánja elismerni, ennek indoklása engem örömmel tölt el. Nemcsak azért, mert aligha van még körünkben valaki, akit jobban megilletne ez a díj, aki az erdélyi nyelvművelő mozgalom érdekében annyit tett volna, mint éppen Bartha János, hanem azért is, mert ezzel – legalábbis részemről – orvosolni próbáljuk személyével szemben a kolozsvári nyelvészek közösségének évtizedes közönyét. Személy szerint engem bánt, ha nem én voltam is a szerkesztő, hogy neve nem szerepel a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban, de erre figyelmeztetnem kellett volna a szerkesztőbizottságot.
Életrajzi adatait böngészve, elámulva veszem tudomásul, hogy születési helye a „holt tenger”, a Mezőség egyik faluja, a Dés melletti Várkud, ahol a magyar nyelv épp úgy sorvadóban van, mint Sütő András falujában, Pusztakamaráson, de úgy tűnik éppen az elmúlás termeli ki a nyelvismeret művészeit.
Régóta ismerem. Bartha János az 50-es évek elején már a Bolyai Tudományegyetem végzős hallgatójaként a magyar Nyelvtudományi Tanszéken gyakornok. A Tanszék gazdag könyvtárának anyagát esti tízig böngésztük, azokat a nyelvi ismereteket szívtuk magunkba, amelyeket az akkori idők előadásain – a sztálini nylevtudományi cikkek fényében – nékülözni kényszerültünk. Megnyugtató balzsam volt, hogy a késő esti csendben Bartha Jancsi elővette tárogatóját, s felejthetetlen dallamok kíséretében fejezhettük be a napot.
Bár életünk során többször összejöttünk, soha nem került rá sor – vagy már elfelejtettem –, hogy beszélgessünk arról, miként került a Tanszékről a bukaresti Politikai Könyvkiadóhoz, hogy innen hogyan kanyarodott útja a középiskolai tanári pálya felé, hogy lett Sepsiszentgyörgyön, Baróton, majd Mikóújfaluban a magyar nyelv tanára, miért, minek következtében kellett helyet, helységet, közösséget változtatnia. Az azonban tény, hogy amikor 1961-ben a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolára kerül, visszatér a nyelvészet, a nyelvtudomány kérdéseinek vizsgálatához, s egyben elkezdi az erdélyi magyar napi- és hetilapokban nyelvművelő cikkeinek sorozatát. A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztőjeként – lapozva a régi folyóirat számokat – veszem számba tanulmányait folyóiratunk oldalain. Ír az Orális stílusról, a román nyelvi elemek szerepéről Asztalos István műveiben, és társszerzője egy önálló Kis magyar stilisztika című kiadványnak is (1968). Ezután – valószínűleg valamilyen okból megbántódva – nem küld tanulmányokat a NyIrK-nek, bár meggyőződéssel állítom: azoknak a tudományos dolgozatoknak, amelyeket a marosvásárhelyi és a csíkszeredai ülésszakokon előterjeszt, szakfolyóiratunkban volna a helyük.
De él benne a nyelv szeretete. A nyelvművelő, nyelvi ismeretterjesztő cikkeinek sorozata jelenik meg – főleg a marosvásárhelyi napilapban. Évek során a megjelentetett cikkeinek száma megközelíti az ezret. A helyi rádió nyelvművelő rovatának vezetője és szerkesztője. Ez utóbbi vonatkozásban ő megint kivétel: orgánuma nem mezőségi, hanem a dikció, a hanglejtés, a hangsúly, hangképzés kifogástalan mestere.
Engedje meg ez ünnepélyes pillanatban „rosszallásomat” is kifejeznem. Indokolatlan szerénysége, a „csakazértis” beállítottság hiánya megfosztotta attól az örömtől, hogy nyelvművelő cikkeinek javát kötetekben lássa. Szinte, valamennyi jobb sorsra érdemes erdélyi nyelvművelő – a teljesség igénye nélkül – Aradon Brauch Mgada, Nagyváradon Dánielisz Endre, Csíkszeredában Komoróczy György, magam pedig a kincses városban, Kolozsvárott a napilapokban közölt cikkekből kötetet, köteteket állított össze. Ez a késztetés Bartha János számára ma sem késő. Ő tudja a legjobban, nyelvművelő kérdésekben, mint a viccekben is, minden újszülöttnek minden új.
A közelgő 75. születésnapja alkalmából kívánok további munkájában erőt, egészséget, a nyelv szépségeiben örömet.

Murádin László

Bura László (2003)

Nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy a régi ismeretség jogán most ezen a helyen, ebből az ünnepélyes alkalomból én méltathatom kedves barátom és kollégám, dr. Bura László munkássságát. Ismeretségünk közel félévszázados múltra tekint vissza, I. éves magyar szakos diákként találkoztam vele először1953 őszén a Bolyai egyetem Filológiai Kari épületében, a Mariánumban. Ő akkor már utolsó éves volt ugyanezen a szakon, egy olyan elit évfolyamon, amelyen évfolyamtársa volt a romániai magyar irodalom és tudomány több jeles személyisége, a költő Kányádi Sándor, Jánky Béla, Tamás Mária, a prózaíró Szabó Gyula, a publicista Hrászim Emil, a nyelvész Murádin László, a folklorista Mitruly Miklós. Még egyetemi hallgató, de már a magyar nyelvészeti tanszék gyakornoka, és részt vesz a katedrán akkor induló nagyszabású nyelvjáráskutatásban. Így jut el a moldvai csángók közé, s kapcsolódik be a moldvai csángó nyelvatlasz munkálataiba. E gyűjtés adatai alapján írta meg a Moldvai csángó nyelvjárás a-zása című tanulmányát, amely azonban csak negyedszázad múlva jelenhetett meg. 1953-ban, 1954-ben úgy tűnt, hogy a tehetséges és szorgalmas fiatalemberre fényes egyetemi karrier vár. Szépen induló pályája további alakulásába azonban alaposan beleszólt a történelem, az önkényuralom, így bár az államvizsga sikeres letétele után főgyakornoki kinevezést kap, 1955 áprilisában már nincs a tanszéken.
1956-ban új szakasz kezdődik életében, amely mind a mai napig tart. Ez magában foglalja az általános, majd középiskolai s végül főiskolai tanári tevékenység éveit. Ennek során számos diákgenerációnak tanítja a magyar nyelvet, s neveli őket az igényes anyanyelvhasználatra. Az oktatói munka s az 1989-es fordulat után az igazgatói meg oktatászervező tevékenység mellett arra is szakít időt, hogy tudományos kutatást végezzen. Vizsgálatai főleg szülővárosa, Szatmárnémeti, valamint Szatmár megye nyelvjárására, személy- és helyneveire, történelmi múltjára, néprajzára irányulnak. Kutatásainak eredményei számos önállóan vagy társszerzőként írt, szerkesztett könyv, hazai és külföldi szakfolyóiratokban, gyűjteményes kötetetkben közzétett tanulmányok, cikkek, közlemények sora tükrözi. Említsük meg közülük például A szatmári fafeldolgozó mesterségek szókincse című monográfiát, amelynek alapján 1972-ben a kolozsvári egytemen elnyerte a filológia doktora címet, továbbá A szatmári református kollégium diákjai (Kolozsvár, 1994) és a Szatmári diákok (Szeged, 1994) című gyűjteményt, Szatmár megye történeti-etimológiai helységnévtárát (Kolozsvár, 1997), valamint a Szatmári népballadák (Kolozsvár, 1978). Kétszer is díjat nyert a budapesti Magyar Nyelvőr című folyóirat nyelvjárási anyaggyűjtő pályázatán. Több itthon, illetve külföldön szervezett tudományos rendezvényen ugyancsak szerepelt előadással. Pl. A magyar nyelvészek VI., Egerben tartott nemzetközi kongresszusán, vagy a 2000-es VI. élőnyelvi konferencián Bécsben. Újabban tanítványai bevonásával Szatmár megye több helységére kiterjedő helynévgyűjtésbe kezdett.
Bura László az iskolai anyanyelvművelésen kívül szélesebb körben is végzett és végez hasznos nyelvápoló és nyelvi ismeretterjesztő munkát. A romániai magyar nyelvművelés képzeletbeli térképén már régóta ő képviseli a szatmári régiót, mint ahogyan Murádin László a kolozsvárit, Komoróczy György a székelyföldit, Bartha János a marosvásárhelyit, Braucht Magda az aradit. Se szeri, se száma azoknak a nyelvművelő cikkeknek, írásoknak, amelyeket a hazai napilapokban, főként a szatmári helyi lapban közölt. Ezeknek gyűjteménye két külön kötetben látott napvilágot, az Élő nyelvünkben (Bukarest, 1988.) és az Éltetőnk, mindennapi nyelvünk című könyvben (Csíkszereda, 2001.). A szóban forgó írások rendkívül változatos tematikájúak. Vannak közöttük olyanok, amelyek a nyelvművelés elvi alapjait fejtegetik (Anyanyelvápolás, A nyelvművelés az emberért, a társadalomért van), mások a nevek egyes vonatkozásairól, a szókincsről, a nyelvről mint a kommunikáció eszközéről szólnak. Nem hiányoznak a kötetből a helyesírás tekintetében eligazító s a szólásmagyarázó cikkek sem. Közérthető, színes, olvasmányos stílusban megírt közleményeiben nem egy újabb, igazán időszerű nyelvhasználati kérdésben is eligazítja az olvasót. Pl. A népügyvéd neve, Komputer és számítógép, A világháló. Különösen tanulságosak a nyelvi etikett tárgykörébe tartozó írások: A bemutatkozásról, A kapcsolatteremtés nyelvi formái: a megszólítások, A megszólítás nyelvi divatjai, Szia! Tisztelt cím! Stb.
Befejezésül: Kedves Laci! Sikereidhez őszintén gratulálok. Kívánok neked erőt és egészséget, hogy valamennyi tervedet megvalósíthassad. Isten éltessen sokáig!

Komoróczy György (2004)

Számomra megtisztelő feladata Komoróczy György nyelvművelő tevékenységét méltatni. Meggyőződésem: ilyenirányú tevékenységének mértéke és értéke méltóvá teszi őt arra, hogy az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége ebben az évben, a 2004-es esztendőben neki ítélje oda a „Nyelvmegőrzés” díját.
Talán nem mindenki előtt ismeretes, hogy Komoróczy pályája nem filológusként indult. Íráskészsége az újságírói pályára sodorja vegyészként autodidakta módon elsajátítja a nyelvtudományi ismereteket, s már 1970-től állandó nyelvművelő rovatot vezet a csíkszeredai megyei napilapban, a Hargitában. Közművelődési és nyelvművelő cikkeit közli a Munkásélet, A Hét, az Utunk és az Ifjúmunkás. Cikkei 1990 után a Hargita Népe, az Udvarhelyi Híradó, a Székely Útkereső, az Erdélyi Napló, a Romániai Magyar Szó hasábjain jelennek meg. Komorózyt ekkor már nyelvművelőként tartja számon a közvélemény. A romániai magyar nyelvészek közössége is soraiba fogadja. Ennek bizonyossága, hogy a Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztette, 1975-ben kiadott Anyanyelvünk művelése című, minden erdélyi magyar nyelvészt felvonultató kötet munkatársaként ott találjuk Komoróczy Györgyöt is.
Ha valaki a napi- és hetilapokban megjelenő írásainak jellegét, elveit, tárgyát akarja megítélni, legjobban teszi, ha előveszi Komoróczy válogatott cikkeinek kötetét, címe: Magyar szavaink nyomában (1994). A kötet cikkeit olvasva, könnyen megállapítható, hogy a szerző munkássága különösen a műszaki és a közéleti, a hivatalos nyelvhasználat felé irányul. Figyelve a sajtó szövegeit meg az utca emberének nyelvét az erdélyi nyelvművelés fő feladatának a román nyelvi hatás és a kevertnyelvűség elleni küzdelmet tartja.
Úgy véli, még ha a beszélő alkalmi, magateremtette „szakszóval”, esetleg magyar körülírással fejezi ki is magát, szükséges figyelmeztetni: a szóban forgó jelentésnek megvan a pontos közmagyar nyelvi jelölője. Az egységes kifejezéskészlet használata érdekében szükség van olyan útbaigazításra, „melynek célja az egységes magyar irodalmi és köznyelv, a normatív nyelvhasználat szélesebb körű terjesztése, megismertetése”. Szemléletének alapja: egyetlen magyar nyelv van, az az eszményi nyelvi norma, amely a regionális köznyelvi változatok előtt követendő példaként lebeg. Komoróczy a cikkeiben mindig megtalálja azt a kellő egyensúlyt, amely a nyelvi vétségek kimutatása és a nyelvi ismeretterjesztés aránya megkövetel.
Soha nem lankadó munkakedvvel, kitartással több évtized után is élteti a Hargita Népe nyelvművelő rovatát. A nyelvművelő mozgalom erdélyi eseményeiről szóló írásaival a budapesti Édes Anyanyelvünk című nyelvművelő folyóirat állandó munkatársa.
Méltó helyre kerül tehát a „Nyelvőrzés” díja. Ez a kitüntetés – kérjük késztesse őt arra, hogy egy újabb nyelvművelő kötettel örvendeztesse meg a nyelvi kérdések iránt érdeklődő olvasót.

Murádin László

Kurkó János György (2005)

„Sas keringett a hegyek felett. Magasan, egészen magasan szállott… Így nézte Sándor gyermekkorában a sast, így vágyódott a messzeség után. Visszatántorgott a szobába, és lefeküdt. A láz vadul nyargalt belsejében… Könnyek szivárogtak égő szeméből. A kísérők aggódva nézték… Az ügyvivő besietett a szobába és hozzálátott a jelentéshez. – Mondott még valamit lázálmában? – kérdezte a szolgákat. – Nem tudjuk, szahib… Idegen, egészen-egészen idegen nyelven beszélt….”
Tisztelt hallgatóság! Kedves Tanulók!
A jelenlevők közül bizonyára sokan észrevették, hogy az elhangzott mondatok Kőrösi Csoma Sándor életének utolsó perceit idézték fel. Amikor a szülőföldtől távol, Indiában a súlyos betegség okozta lázálmában, földi életének végső jeleként az idegenek közt megszólalt magyarul. Anyanyelvén. Anyanyelvét az ember mint első és általában édesanyjától tanult nyelvet nem pusztán a közlés eszközeként használja.
Az anyanyelv az annál több. A lélek és a szív beszéde is. Azon gondolkodunk, álmodunk, vallunk szerelmet, azon kívánjuk megnevezni településeinket, folyóinkat, hegyeinket. Anyanyelvünkön beszélgetünk a fákkal, madarakkal, csillagokkal. És hagyatkozunk az utánunk maradóknak.
Ismert az eszmefuttatás: ha idegen nyelven társalgunk, bármennyire is otthonosak vagyunk benne, egy vagy több óra múltán kifáradunk… Csak az anyanyelvvel nem lehet jóllakni, csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk. (Kosztolányi Dezső) Az anyanyelv kísér el bennünket a bölcsőtől a koporsóig. A hűségnek kölcsönösnek kell lennie. Nyelvi szabadság nélkül a lélek nem szabad. Ebből következnie kell, hogy a nyelv, pontosabban az anyanyelv nem csak a nyelvtudósok birodalma, hanem mindannyiunké. Védelmére kell kelnünk, ha bárhol is bántják. Védők hál’ istennek akadnak a végeken is. Ezért rendhagyó az idén a Nyelvőrzés Díjának az odaítélése, ugyanis nem az eddigi szokásokat követte az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöksége a kitüntetendő személy kiválasztásában. Nem nyelvész, nyelvművelő vagy író részesül az idén a megtisztelő figyelemben, hanem a csíkszeredai jégkorongsport vezetője, a Hockey Club elnöke, Kurkó János György vállalkozó személyében, valamint a vezetése alatt álló csapat, amely csaknem a teljes országos román jégkorong-válogatottat jelenti. Ők a következő példáját mutatták az anyanyelv iránti hűségnek: amikor tavaly év végén, az Európa-bajnokság kezdete előtt néhány nappal a válogatott bukaresti edzője megtiltotta a keret tizenhat játékosának, hogy egymás közt szabad idejükben magyarul beszéljenek, Kurkó Jánossal az élen úgy döntöttek, hazautaznak Csíkszeredába, és nem vesznek részt a bajnoki mérkőzéseken. Útban hazafelé érkezett a hír utánuk Bukarestből: térjenek vissza. Kurkó elnök feltételt szabott: váltsák le a magyar nyelvet üldöző edzőt. Megtörtént, magyar edző került a válogatott élére, a csíki fiúk pedig ezüstérmet szereztek az Európa-bajnokságon Romániának. A történet – természetesen – ennél hosszabb és bonyolultabb. Bennünket most inkább az egyéni és a csoportos helytállás foglalkoztat, a kiállás legdrágább és legféltettebb nemzeti kincsünk, anyanyelvünk mellett.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége a Nyelvőrzés Díjával méltányolja Kurkó János Györgynek és az általa vezetett csapatnak a példamutató kiállását az anyanyelvhasználat szabadsága mellett.

Komoróczy György

Vetési László (2006)

A magyar nyelv ünnepére sereglettünk össze, illik hát legalább most jobban figyelnünk arra a csodára, amit hétköznapjainkban szinte gépies rutinnal csak eszközként használunk. Illik leásnunk anyanyelvünk egy-egy logikai remekének lényegéig, forrásáig, lekaparnunk a rárakódott jelentésbeli mészrétegeket. Míg az ‘egyhangú’ szavunk a negatív jelentés-tartalom mellett őrzi még a pozitívat is (unalmast de egyetértőt is jelent), az ‘együgyű’ már csak a gyenge értelmi képesség, gyermetegség nyelvi bélyegzője lett. S ebben a megbélyegzésben benne van csörtető társadalmunk szárnyalni képtelen földhözragadtsága: távol attól, hogy a bolondok együgyűségét tisztelje, megmosolyogja már a gyermek, a tudós, a művész, a forradalmár vagy a másokért konokul küzdő egy ügyűségét is.
Pedig az egyetlen ügyért való lét a legnagyobbak ismérve. A legnagyobb sorsok keresztje és kegyelme.
Eötvös József még tudta ezt: „Nem az, kinek sok eszméje, de kinek egy meggyőződése van, az válhat nagy emberré.”
Az AESz 2006. évi kitüntetettje, Vetési László ilyen küldetéses és igaz értelemben egy ügyű, egy meggyőződésű ember.
Ha azt mondom: Vetési László, mindenkinek a szórvány jut eszébe. És ez sajnos fordíva is igaz, hiába veri félre a harangokat 15 éve, hogy ébredjünk mi is, ha azt mondom: szórvány, még mindig mindenkinek – Vetési László jut eszébe.
Egy ügy, egy cél. Éppen 30 évnyi szívós munka, konok küzdelem.
1976-ban, a Szeben megyei Bürkösön kezdi lelkészi pályáját. Azokban az években, olyan zugokban a magyar értelmiség gyengébbje meghasonlott, megalkudott vagy megtört. Kevesen láttak küldetést, még kevesebben életre szóló célt és felemelő mintát abban a környezetben. Vetési László igen: megismerni, felmérni a szórványban élők helyzetét, segíteni, menteni a közösségeket, az elárvult lelkeket.
A feladat azóta egyre árnyaltabban rajzolódik ki, megoldások is körvonalazódnak, segítőtársak, intézmények, anyagi források jönnek, mennek. A munka nem fogy. A szórványmagyarság igen.
Vetési László nem adja fel. Minden fegyverré válik kezében: az érvelő, elemző és a kiáltó szó szószéken, katedrán, egyházi és világi napi- és havi-lapokban, egyéni és közös kötetek egész sorában, Xantus Gábor megrendítő képsoraival felerősítve tévés filmsorozatokban. Fegyver a Szentírás ereje, a szociológia minden repedésbe bevilágító adatai, az intézményépítés.
De legfőbb fegyver a hit. Mert hit nélkül, a ráció szigorából csak a sokat idézett püspöki „Nem lehet!”-re futja. Vetési László ehelyett Reményik cselekvési parancsát választja: „Lehet, mert kell.” Dolgozik a szórványért, s a kétellyel kísértőhöz, mely bizonyára őt is, mint mindannyiunkat, sokszor próbálja eltántorítani, ő nem tintásüveget vág, hanem a jó harc bizonyosságát.
Harcában számomra a legmegrendítőbb a politikusok számára ismeretlen kudarc elfogadása: „Alázattal kell tudomásul vennünk, hogy sem a szórványmunka, sem a szórványstratégia nem nyújt kiutat, nem kínál egyértelmű megoldásokat, végleges és látványos eredményeket. Azt a kérdést nem szabad soha feltenni, hogy e munkának van-e értelme, mert a mi feladatunk nem ennek keresése.”
A szeretet hitünk lényege, mégis manapság oly ritka, és jelenléte oly szomjat oltó. Vetési László könyveit bárhol ütjük fel, a szeretet fogalmára bukkanunk. Ez a szórvány megtartásának de nyelvünk és önmagunk megtartásának is kulcsa. Erre figyelmeztet Pilinszky János is: „A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere.” Fordítsuk meg együtt ezt a mondatot, és erősek leszünk.
Szövetségünk A Nyelvőrzés Díját adományozza Vetési Lászlónak anyanyelvünk, nemzeti közösségünk, a szórványmagyarság megtartásáért végzett értékes munkájáért.

Zsigmond Emese

2007-TŐL A NYELVŐRZÉS SÜTŐ ANDRÁS DÍJA:

Böjte Csaba (2007)

Hagyománnyá vált már, hogy az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége A Magyar Nyelv Napjait azzal teszi még ünnepélyesebbé, hogy a Nyelvőrzés Díjával tüntet ki egy személyiséget, akinek neve összeforrt a vendéglátó városéval, és akit munkája, kiállása, eredményei érdemessé tesznek erre az elismerésre.
Déva nagy múltjából és biztató jelenéből sok név méltó a tiszteletünkre.
Most mégis az az egy előtt hajtunk fejet, aki a legkevésbé igényli és a leginkább érdemli ezt.
Idei kitüntetettünk Böjte Csaba ferences atya, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője, erdélyszerte 14 gyermekotthon, 7 napköziotthon, magániskola és óvoda, szórványkollégium és bentlakás, csángó iskola, kismamaotthon, sőt rövidesen Magyarországon és Kárpátalján is gyermekvédelmi központok alapítója, felépítője, működtetője. Intézményrendszere, több tucat lelkes munkatársa segítségével közel 700 rászoruló gyermek számára teremtett emberi környezetet, lelki, szellemi otthont. Európa és Amerika nagyvárosaiba hívják, filmek, tévé- és rádióműsorok főszereplője, neve egy sereg honlap legkeresettebb címsora.
Híressé vált anélkül, hogy a mai hírességek egyetlen tulajdonságával is rendelkezne.
De nemcsak mai csillagnak furcsa fényű, hanem ferencesnek is.
A világtól szívesen visszavonuló rend tagjaként maga keresi a bajok sűrűjét, sőt a gondjaiba fogadottak érdekében a társadalom, a sajtó hangos nyilvánosságát is. Barna csuhájával a szerénységet igen, a magányba menekvés kényelmét nem vette magára.
Csaba atya csodatétele 1992-ben, Déván kezdődött, én most mégis egy másik helyszínt villantok fel. A Hargita lábánál, Kiruly fürdőn ferences kistestvérek szervezte táborban Csaba atyá csuhájára éppen hét gyermek van ráhímezve: kettő a térdén lovagol, kettőt magához ölel, egy a nyakában ül, kettő a hátának dőlve.
Akkor, ott — a szeretet végtelen öröméről adott mindeneknek példát.
Most, tizenöt év múltán, Böjte Csaba méltatására készülve nem győzöm számolni a megvalósult és a tervezett intézményeket. A szórványban, a semmiből, egyedül, barátcsuhában kezdett építeni.
Miközben köröskörül „úr a betyárság”, és a jók kezüket tördelik, hogy nem lehet, nem érdemes, Csaba atya — a szeretet végtelen erejéről tesz tanúságot.
Egyedül kezdte, mára segítők egész serege áll mellette. „Aki nem hisz abban, hogy mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan odaállnak mellé.” — üzeni.
Egy kis szórványplébánia gondját bízták rá, s ő ezernyi kinyújtott kézbe ad kenyeret, könyvet, ezernyi ajkat tanít meg magyarul szólni, énekelni, imádkozni. Tetteinek önzetlensége, igaza szavait is kifényesíti. Ezért oly megrendítően hiteles és meggyőző mindaz, amit ír és mond: „Hiszek a szóban, az igében, mely által beléphetek testvérem szívébe. Hiszek a párbeszéd erejében, mely által értékeimet felkínálhatom, és megismerhetem társamat, az ő álmait, céljait, reményeit. A kimondott igaz szó által mindketten többek leszünk.”
Aki 700 gyermek sorsáért vállalt felelősséget, nem lehet közömbös a rábízottakat emelő vagy gáncsoló társadalmi küzdőtér iránt sem: „Engem nem érdekelnek az okos politikai magyarázkodások, engem az élet érdekel, mely vagy kibomlik, vagy sorvad, vagy gyümölcsöt terem, vagy elhal. Kit érdekel, hogy miért hallgatnak el harangjaink? Apad el asszonyaink méhe? És alszanak ki a játékos fények gyermekeink szemében? Egy elöljáró ne mentegetőzzön, mert ő forrás, melyből életnek kell fakadnia, és nem ócska magyarázkodásnak, hogy mért is buknak meg a vizsgákon gyermekeink, és ragad a mocsoktól a ház. Ne megmagyarázza, a rossz jegyet, hanem vezessen, győzzön, neveljen bajnokot.”
Hadvezérhez illő szavak, akkor is, ha ferences szerénységgel így zárulnak: „Kisebb testvéri szeretettel imádkozom népem lelki megújulásáért.”
Böjte Csaba szerény.
„Van mire szerénynek lennie” – mondaná róla is Fejér Lipót, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem matematikában iskolát teremtő, hajdani professzora.
És mert szerény, bizonyára rosszallja majd, hogy egy másik, hatalmas iskola-alapítóval hasonlítom össze. Gróf Klebelsberg Kunót a huszadik századi magyar oktatás első emberének tartják. 4000 iskolát, 500 óvodát, 1500 könyvtárat alapított. A teljes falusi iskolahálózat mellé a tanítóknak lakást, megbecsülést, a diákoknak élvezettel megtanulható nemzeti tantervet adott. — Tanügyminiszter volt.
Dévától nem is oly messzire, Magyarpécskán született. 1922 és 1931 között mindössze kilenc év alatt valósította meg művelt középosztályt nevelő, Nobel-díjak sorát termő iskolaprogramját, mely az összetört, akkor is mélyponton levő nemzetnek az egyetlen kiutat mutatta meg. Szavai szerint: „Lehet egy nemzetet szegénnyé, koldussá tenni, de ha a nemzetben lakozó szellemi és erkölcsi erőket megtartani és gyarapítani képesek vagyunk, akkor a nemzet nincs elveszve, és mindent vissza lehet szerezni.”
Klebelsberg Kunó reggelente e szavakkal lépett munkatársai közé az oktatási minisztériumba: – Uraim, azzal a felelősséggel végezzük munkánkat, hogy ez itt a nemzetvédelmi minisztérium.
Böjte Csaba megalapította saját nemzetvédelmi minisztériumát.
Ez a laudáció nem felel meg a műfaji követelményeknek.
De Csaba atya bizonyára megbocsájtja, hiszen hivatásában élő nyelv még a latin, és laudálni katolikus hittel csak egyvalakit illik.
Tehát: laudetur, dicsértessék a szeretet erős szövetségével bennünket megtartó, magához emelő Isten.
És tiszteltessék, aki életét arra áldozza, hogy földi két szemünknek is láthatóvá megtapasztalhatóvá tegye Teremtőnk mindenütt jelen levő üzenetét.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Böjte Csabát intézményteremtő, közösségépítő, anyanyelv-védő munkájáért a Nyelvőrzés Díjával tünteti ki, amely díj 2007-től Sütő András nevét viseli.

Zsigmond Emese

Brauch Magda (2008)

„A szülőföldek mindig várnak, akár egy-egy erdélyi
kukoricában, a világra szóló Európákra romló szemmel,
elvásott pennákkal és tüdőkkel. Mert eszmélni,
emlékezni engednek bennük. S az emlék, az anyanyelv
visszasütő fellegeibe hurkolózva, eleitől fogva több,
mint az álom.”
Lászlóffy Aladár: Epitáfium

Temesvárott született, Aradon él. Tanított Kisiratoson, aradi iskolákban, az Aradi Pedagógiai Líceumban román osztályokban magyart idegen nyelvként, volt újságíró, most órái vannak az aradi Egyetemen, nyelvész, verselemző, sajtómunkatárs, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetségnek tagja.
Gondolatok: azt hittem, könnyű lesz Brauch Magdát laudálni, mert sokat tett. És sokszor. De nem könnyű. Mert sokat tett és sokszor. Nem költő, nem festő, de még csak nem is zeneszerző. Nyelvművelő — tehát egyszerre költő, festő és zeneszerző. Napszámos, aki kapál a nyelvi burjánokban, építő, aki pallérozza az édesanyánktól tanultakat, harangozó — bimm, bamm, baj van, ne így, ne úgy, szebben, jobban. Aradra került, s itt is maradt. Nem vágyott Kolozsvárra, Budapestre vagy más nyelvi centrumba, itthon maradt, mert itt érezte szükségesnek, hasznosnak magát.
Kisiskolában, középfokú oktatásban, a mindenkori aradi napilapban. Nyelvművelő sorozatának írásait tízezernél is többen olvasták egy-egy lapszámban, mert nem magas röptű tudományt adott át, hanem a beszélt nyelv használatában segítette az olvasókat. Sokszor még azokat is, akik anyanyelvüket napi rendszerességgel, szakmájukban használják. Nyelvművelő írásai kötetben olyan címmel jelentek meg, mint Közös anyanyelvünkért, Beszélni kell!, Magyarról magyarra, Nyelvi illem Aradon és környékén, hogy csak néhányat említsek. Dr. Brauch Magdának kijutott a hivatalos elismerés is, hiszen 1999-ben és 2000-ben díjat nyert a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának anyanyelvi pályázatán.
Gondolatok: most egy nagyot, okosat és szépet kellene mondanom. Köszönni szerénységét, értékelni munkáit, egész életművét, gyermekekkel, felnőttekkel, magyarokkal, románokkal, kezdő és haladó tollforgatókkal, vélt írókkal, amatőr szavalókkal és színjátszókkal. Brauch Magda nem korhol, nem szid és nem kiabál.
Pedig néha tehetné. Sütő András mondatja az Álomkommandóban: „drámát nem írni kell, hanem megakadályozni!”. S ha anyanyelvünk taposása dráma, akkor e szerint kell tennünk.
Végezetül hangozzon el dr. Brauch Magda, magyar nyelv- és irodalom szakos tanár ars poeticája: „A mi tájainkon, kisebbségben és szórványban, ahol az anyaországból áradó hibaözön mellett az állandó román nyelvi befolyással is számolni kell, az anyanyelv magát a megmaradást jelenti. Ilyen helyzetben a szélmalmokkal is vállalni kell a harcot.”

Tisztelt ünneplő közösség, erdélyi, partiumi, máramarosi, bánsági, bukaresti és
anyaországi nemzettársaim, bízzanak benne, hogy Maros parti városunkban, néhány méterre Zala György Szabadság-szobrától, a Csiky Gergelyről elnevezett iskola szomszédságában, a Nyugati Jelen napilap dísztermében, a Nyelvápolók 2008-as Sütő András díját méltó személy, arra érdemes személyiség kapja.

Arad, 2008. április 11.

Matekovits_Mihály

Gazda József (2009)

Mint köztudott, egyik kortárs erdélyi költő terjedelmes poémát szentelt Csoma Sándor alakjának és szellemiségének megidézésére mintegy negyven évvel ezelőtt. Ebben a poémában egy igen hatásos és gazdag jelentéstartalmú hasonlattal teszi plasztikussá a költő a legendás tudósnak az anyanyelvhez való ragaszkodását, mondván: „Mint kagyló testébe fogadott gyöngyét (…), óvom a szót, a hazulról hozottat.” (Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)
Akit viszont most köszönthetünk kitüntetése okán, immár húsz visszhangos rendezvény keretében állította a magyar, sőt a nemzetközi tudományoság, illetve az erdélyi és az anyaországi közélet középpontjába ugyanezt a legendás székelymagyar tudóst, Kőrösi Csoma Sándort, megszervezvén minden év tavaszán a Csoma-napokat. 1990 óta évről évre tudósok, képzőművészek, közéleti személyiségek, írók, tanárok, diákok, előadóművészek szólalnak meg és lépnek fel Kovásznán és a tudós szülőfalujában Gazda József hívó szavára, hogy a szellem és a szépség fényével világítsák be a magyarságnak eme perifériáját, illetve hogy a lélek felemelő ünnepévé tegyék a szülőföld népe számára azokat a tavaszi napokat.
Értékek alkotására és felfedeztetésére ösztönöz, s ugyanakkor a kultúra befogadásának feltételeit teremti meg e rendezvény által is Gazda József, illik hát vele kapcsolatban emlegetni a Németh László-i szószerkezetet: a szellem organizátora Ő azon a helyen, amelyet a maga számára választott. Nemcsak tudja, hogy a nyelvi kultúra kiművelésével, illetve a magyarságtudat erősítésével magát a nemzeti kultúrát szolgálhatja, de maga is lankadatlanul tesz annak érdekében, hogy ez így is legyen. Egyik konferenciájukat éppenséggel Kőrösi Csoma Sándor és magyar nyelv jegyében szervezte, figyelmeztető célzattal idézve az utólag kiadott konferenciakötet élén Reményik híres verséből: „A nyelv ma néktek végső menedéktek…”
Gazda József könyvekben tárgyiasult egyéni alkotó tevékenysége mellett mindig is kezdeményező- és főszerepet vállalt a művelődésszervezésnek olyan területein is, amely által az anyanyelvi kultúrát terjeszthette mind szűkebb szülőföldjén, a tömbben élő székelységben, mind az erdélyi szórványokban. Diákszínjátszó csoportjainak köszönhetően eljutott a szép magyar szó és a jellemet nemesítő játék olyan közösségekbe is, ahová Thália papjai, illetve hivatásos színtársulatok nem juthattak el. Mondhatni egyfajta erdélyi Szépen magyarul – szépen emberül programot követtek és valósítottak meg nehéz időkben a kovásznai diákszínjátszók Gazda József áldozatos s csöppet sem kockázatmentes, közművelődést szolgáló munkájának köszönhetően. Túlzás nélkül állítható, hogy küldetést teljesítettek egy kultúraellenes s a romániai magyarság identitását aláásó rendszer viszonyai között.
Aki most méltó elismerésben részesül, tanári hivatásának élt pályakezdésétől nyugalomba vonulásáig. Diákjai és tanítványai tanúsíthatják mindenekelőtt, hogy a tanítást és nevelést megszállottként gyakorolta tanórákon és az iskolán kívüli tevékenységekben egyaránt. Bőséggel áldozott a katedrai munkának, szava s erkölcsileg tiszta egyénisége – költő szavait idézve – ifjú szívekbe záródott. Magyar nyelvet és irodalmat tanítván több mint fél évszázadig, kinek-kinek az ön- és magyarságismerete kibontakozásában játszott döntő szerepet, hol játékosan, hol komolyan oktatván a nyelvet. Kányádi szerint pedig „aki megért s megértet egy népet megéltet.” (Játszva magyarul)
Gazda József mindezek mellett művészettörténészként, műkritikusként és szociográfusként is megérteni és megértetni törekedett a látvány nyelvén szóló alkotókat például, Erdély klasszikus és kortárs művészeit, illetve a huszadik század történelmi megrázkódtatásainak kiszolgáltatott nemzettársait, magát a történelmet, ahogyan az megesett a mindennapok emberével a Kárpát-medencében.
Nemrég hasonló alkalomból mondottam Gazda Józsefről, hogy Szent Pál intelme szerint haladt a maga szabta pályán, minthogy jóra használta az időt. Az anyanyelvi és irodalmi műveltség ily magas hőfokú terjesztésén keresztül a magyar és egyetemes kultúrára hangolta rá az egyes osztályközösségeket, amelyek rábízattak hivatalból, sőt a tágabb nemzeti közösséget is, amelyhez könyvei, írásai révén eljutott üzenete, s amelynek szolgálatát a mai napig is alázattal vállalja.
Azt gondolom, már csak az itt előszámláltakért is kiérdemli Gazda József az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége által alapított, és 2007 óta a Sütő András nevével fémjelzett Nyelvőrzés Díját. Adja Isten, hogy mai Ünnepeltünk és Kitüntetettünk még sokáig szolgálhassa azt a nemzetet, amelynek nyelve a bölcsőben hallott első dalok óta formálja szellemét és jellemét, egyszóval: emberségét!

Dr. Borcsa János

*Elhangzott Kézdivásárhelyt 2009. április 24-én, a Magyar Nyelv Napjai rendezvény keretében sorra került díjátadáson.

Katona Ádám (2010)

Tisztelt Hallgatóság!
Sütő András nevét három évvel ezelőtt társítottuk a Nyelvőrzés Díjához, tőle idézzük a következőket: „(…) Ha nincs elfogadható emberi élet, azt megsínyli az irodalom és általában a művészet is. Nem kell hát nagyon megerőltetnem magam, hogy újból és újból felhívjam a figyelmet egy olyan követelményre, amelyet például Hemingway így fogalmazott meg: Il faut d’abord durer. Elsősorban fenn kell maradni! Meg kell maradni!” És mi szükséges a nyelvben való megmaradáshoz? – idekívánkozik most részünkről nyomban ez a kérdés.
Egyebek mellett teljes körű anyanyelvű oktatás, szabad nyelvhasználat intézményekben, a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, egyszóval: az élet minden területén. Ha ehhez még hozzátesszük a magunk közül választott vagy kinevezett elöljárókat, máris a fennmaradásunkat elősegítő körülmények legfontosabbikánál tartunk, annak neve: önrendelkezés vagy autonómia.
Katona Ádám, a Székelyudvarhelyen élő tanár, filológus kutató, művelődéstörténész, szerkesztő és politikus, aki ebben az évben lesz 75 éves, a ’89-es rendszerváltás után elsőként fogalmazta meg itt minálunk az autonómia-igényt. Oka volt és oka van rá: egész korábbi életében megélte és megszenvedte a folyamatos megaláztatást, ezért volt másoknál érzékenyebb az emberhez méltó lét hiányára. A diktatúra idején volt segédmunkás, gyári munkás, egyetemről kitett hallgató és a kommunista politikai rendőrség üldözöttje is.
Két évtizedes „időleges alkalmazása” idején magyartanárként az anyanyelvi oktatás mellett nagy gondot fordított a tanulók népzenei nevelésére, együttműködött a táncház-mozgalom szervezőivel. Tette mindezt azzal a szándékkal, hogy erősítse a fiatalok önazonosság-tudatát. Szerkesztőként és a könyvekhez írt tudományos igényű előszókkal olyan szerzők műveit emelte be az erdélyi magyar közgondolkodásba, mint Kemény Zsigmond, Kodály Zoltán, Fülep Lajos vagy Venczel Józsefnek a múlt évben, az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület Könyvtára 1. köteteként, bővített kiadásban újra megjelent könyvét, A falumunka útjánt. Szaktudásának hasznát vette a ’70-es, ’80-as években a székelyudvarhelyi városi múzeum és a művelődési ház is. Ugyancsak a diktatúra éveiben kezdeményezte az agyagfalvi 1848-as emlékmű felállítását. A kolozsváriak máig emlékeznek arra a két esztendőre, amikor Katona Ádám a helyi újság irodalmi és művelődési oldalait, a Fellegvárt szerkesztette. A változás után sem vált hűtlenné az erdélyi magyar közművelődéshez, az anyanyelvi tudomány műveléséhez és ápolásához: alapítója és ügyvezetője az Orbán Balázs Közművelődési Egyesületnek, tagja az Erdélyi Múzeum Egyesületnek.
Arra is illő most emlékeznünk, hogy 1989. december 24-én reggel Katona Ádámnak köszönhetően vehették kezükbe Székelyudvarhely lakói a megkönnyebbülés érzetét árasztó Szabadság című újságot. A Hogyan lett szabad Székelyudvarhely népe? című írásában arról számolt be, miként szolidarizáltak Tőkés Lászlóval itt, Székelyudvarhelyen Hegyi Istvánék (lelkipásztorokról, papokról van szó) a Securitate szorításában is…
Katona Ádámnak nincs külön arca közéleti férfiként és magánemberként. Ő mindig ugyanaz az ember. A politikus Katona Ádámot mindenki úgy ismeri, mint a romániai magyar nemzeti közösség érdekeinek következetes és bátor képviselőjét. Ehhez az is hozzátartozik, hogy alapítója az RMDSZ keresztény-nemzeti platformjának, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés platformnak.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége a Sütő András Nyelvőrzés Díjjal ebben az évben itt Székelyudvarhelyen Katona Ádámnak a magyar közösség, az erdélyi magyar nyelv és kultúra szolgálatában egy életen át végzett következetes és eredményes munkásságát ismeri el.

Komoróczy György
Székelyudvarhely, 2010. május 14.

Szekernyés Irén és Szekernyés János (2011)

A Sütő András Nyelvőrzés Díjat Szekernyés Jánosnak és Szekernyés Irénnek ítéli az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége 2011-ben.

Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének Nyelvőrzés Díja azon rangos elismerések egyike, mely az erdélyi magyar közösség szellemi értékeinek megmaradásáért, s az anyanyelv ápolásáért folytatott kimagasló tevékenységekért jár.
Nyelvünk, akár a kultúránk, fontos része nemzeti sajátosságunknak. Nem mindegy hogyan nyúlunk hozzá magyar közösségünk szellemi gondozásához, átadásához. A magasfokú igényesség, de ugyanakkor az alázat, a megalkuvást nem ismerő elkötelezettség, a következetes rendszeretet csak néhány olyan fontos és elmaradhatatlan tanári magatartásforma, melyek díjazottaink egész életpályáját meghatározták. A megszokottól eltérően ma nem egy személy, hanem egy házaspár veheti át e díjat, akik a rendkívüli eredményes tanári, alkotói, nyelvművelői munkájuk során nem csupán családi értelemben voltak segítőtársai egymásnak, hanem szakmai tevékenységük minden területén.
Annak ellenére, hogy nem a Bánság szülöttei, mégis utolérhetetlen igyekezettel kötelezték el magukat kulturális környezetük megismerésében, járható utat nyitva jelenünk és múltunk között.
Szekernyés Irén tanárnő a katedra mellől oktatta tanítványainak a magyar nyelv páratlan szépségeit, előbb két vidéki iskolában, majd Temesvár egyetlen magyar nyelvű líceumában, ahol színjátszócsoportot is vezetett. Rendszeresen publikál nyelvműveléssel foglalkozó jegyzeteket a hazai sajtóban, nyelvművelő rovatával évekig jelen van a Temesvári Rádió magyar nyelvű műsorában is. Jelenleg a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház titkáraként szolgálja anyanyelvünket.
Szekernyés János azon sokoldalú személyiségek egyike, akiknek munkásságát lehetetlen egy műfajba besorolni. Jelenléte a közösségünkben egy valós biztonságérzetet nyújt. Bármikor komoly kutatásokon alapuló ismeretanyaggal szolgál nagy elődeink életéről, munkásságáról, olyan összefüggéseket világít meg, melyek mindannyiunk számára tanulságosak lehetnek. Elvitathatatlan értékeket hordozó írásművei az irodalom, helytörténet, képzőművészet, dramaturgia területén kimagasló munkáknak tudhatók be.
Felismerte és megírta azt a sajátos bánsági jelenséget, ahol a különböző nemzetek kultúráinak egymásra hatásából alakult ki az az élettér, ahol ma itt élünk. Éppen ezért széles körű elismerés övezi munkásságát az itt élő nemzeti kisebbségek és a többségben élő románok részéről is.
Tanárként kezdte pályafutását, majd újságíróként vált ismertté. Szerkesztő, tudósító, belső munkatárs tucatnyi lapnál, több mint négy évtizeden keresztül. Volt a temesvári magyar színház irodalmi titkára, majd átmenetileg megbízott igazgatója is. Munkatársa a Román Akadémia temesvári kutatóintézetének, valamint elnöke a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szerevezetének.
Kötetek sorozata teszi teljessé írói munkásságát, melyekben kiemelkedő hangsúlyt fektet a helytörténeti jellegű írásokra.
Leszögezhetjük, hogy elismerést és megbecsülést érdemel a mai napon díjazott Szekernyés házaspár, akik évtizedeken át igényesen szolgálták a világon számunkra legszebb nyelvet, magyar nyelvünket.
Büszkék vagyunk, hogy felnézhetünk rájuk.
Tartsa meg az Isten sokáig lankadatlan munkakedvüket, munkájuk által minket is gazdagítva.

Szabó Ferenc
Temesvár, 2011. május 6.

Tulit Ilona (2012)

Egy díj, egy elismerés értékét nem a díjazók szándéka határozza meg, hanem elsősorban az, kiket illet az elismerés, a tisztelet. Nem a díjazók tisztelik meg őket, hanem ők emelik az elismerés rangját, ők határozzák meg a díj értékét. Az AESZ 2000-ben alapított, évi egyetlen díjának odaítélése és átadása a Szövetség tavaszi fő rendezvényéhez, A magyar nyelv napjaihoz kapcsolódik, és a helyhez is, ahol abban az évben anyanyelvünket ünnepeljük. Mikor a díjat létrehoztuk, egyetértettünk abban, hogy eltérően attól az Erdélyben nem szokatlan gyakorlattól, hogy szervezetek, testületek saját köreikben osztanak nagy számban elismeréseket, az AESZ tartózkodni fog attól, hogy saját belső munkatársait, önmagát ünnepeltesse. A mi díjazottaink galériája pedig önmagáért beszél: Böjte Csaba, Gazda József, Katona Ádám, Vetési László, Asztalos Lajos, hogy csak néhányukat említsük, olyan karizmatikus személyiségei a mai magyar Erdélynek, akik éppen karizmatikus voltuk miatt nehezen illeszthetők be a szokásos sematikus értékelésekbe, elismerésekbe. Ők tisztelnek meg bennünket azzal, hogy díjazottjai Szövetségünknek. Nem beszélve Sütő Andrásról, aki nem díjazottunk, hanem a díj névadója immár halála után, 2007-től.
Ebben az évben egy hasonlóan karizmatikus, helyi, példájában és hatásában mégis erdélyi személyiséget illet a Sütő András-díj – a Nyelvőrzés Díja: Tulit Ilonát. A díjazottak eddigi köréhez viszonyítva Ő az, aki – noha már jó ideje nem aktív tagja Szövetségünknek – alapítóként, korábbi főtitkárként és elnökként mégis legközelebb áll hozzánk. És most az alapítás két évtizedes jubileumán, itt az alapítás helyszínén Őt tekintjük legméltóbbnak arra, hogy viselője legyen a díjnak.
Élete, munkássága nem más, mint a magyar nyelv és a magyar kultúra felelős szolgálata. Tulit Ilona esetében különösen fontosnak érzem a felelős szót, olyan történelmi időszakban, a mostanit is beleértve, amikor a szabadság igényével ritkán jár együtt a felelősség, a jog igényével a kötelesség, amikor jóval gyakoribb a lekötelezettség, mint az elkötelezettség. Ennek az elkötelezettségnek a tudatában választott szakmát, amikor a kolozsvári egyetem magyar nyelv és irodalom szakára jelentkezett, amikor a tanári pályát választotta, a tanárságot Nyárádszentimrén, Ákosfalván, Székelyudvarhelyen, majd Sepsiszentgyörgyön. Az abban az időben különösen kivételes felelősség jellemezte szakfelügyelői munkáját 1982 és 1987 között, majd 1990-92-ben. A 80-as években, amikor a kolozsvári egyetem magyar szakos végzősei rendre a Kárpátokon túlra kapták tanári kinevezésüket, szakfelügyelőként többeket közülük ide menekített Kovászna megyébe. A legnehezebb időkben kulcsszerepe volt abban, hogy a körzetébe tartozó falusi iskolákban is kivételesen színvonalas oktatás folyt, jóval színvonalasabb, mint napjainkban. Az anyanyelvi versenyek, a később kibontakozó anyanyelvi mozgalom is erre az időszakra vezethető vissza. Tanárként, szakfelügyelőként szakmailag is közelebbről érdekelte az anyanyelv-pedagógia, 1990 után társszerzője volt egy útkereső tanterv-tervezetnek, majd szerzője és kiadója a magyar nyelv és irodalom tankönyv-sorozatának (1994, 1998–2000).
Hazai oktatási rendszerünknek, a magyarnak sem erőssége Az értékítélet-alkotás képességének kialakítása a tanulókban, az, ami Tulit Ilonát is foglalkoztatta tanári dolgozatában 1983-ban, és ez egyaránt érvényes az irodalmi értékek felismerésére, általában az értékek megfelelő rangsorolására, sőt az önértékelésre is. A hamis értékek korábbi történelmi korszakából átléptünk az értékvesztés, az értékzavar korszakába, amelyben az oktatás és részben ennélfogva a fiatalok sem tudnak eligazodni. Ebben segíthet a Hagyományőrzés–hagyományteremtés, Tulit Ilona egy másik dolgozatának témája, és segíthet az a minta is, amelyet a székelyföldi ismeretterjesztő Tulipán füzetek-kel mutatott fel a 90-es évek legelején. Csak sajnálni lehet, hogy alig valósult meg valami a magyar nyelv és irodalom oktatásával kapcsolatos, Orbán Gyöngyivel írt, két kiadásban is megjelent Jámbor szándék-ból. Mintha rossz ómennek bizonyult volna a cím: a szándék jórészt szándék maradt. De ez nem rajta múlott, hiszen 22 év elteltével sincs ennek az oktatásunkat megalapozó és integráló tantárgynak korszerűen kidolgozott, tankönyvekkel és más oktatási anyagokkal felvértezett tanterve.
Szövetségünkön kívül kezdeményezője és alapítója volt az RMDSZ-nek és az RMPSZ-nek, 1994 előtt elnöke volt az érdekképviselet oktatási bizottságának. Ezt követően munkája elsősorban a tankönyvszerzői és tankönyvszerkesztői munkára összpontosult. Olyan fontos munkákra, amelyeket az ember nyugalmazotti státusában is jó szívvel, eredményesen végezhet.
Mi pedig, miközben munkásságát és elkötelezettségét a Sütő András-díjjal – a Nyelvőrzés Díjával ismerjük el, bízunk benne, hogy az anyanyelvi mozgalomhoz is visszatalál. Ehhez és mindennapjaihoz, mindennapi munkájához kívánjuk, hogy őrizze meg fiatalos lendületét és tenni akarását.

Péntek János
Kolozsvár, 2012. április 30.

Hegyeli Attila (2013)

1999-ben, Kötő József államtitkár tanácsosaként az oktatási minisztériumban dolgoztam, és én kaptam azt a feladatot, hogy a csángók által pár éve a magyar nyelv oktatására folyamatosan letett kérésekkel foglalkozzam. Amikor beleástam magam a dossziéba, megtudtam, hogy Klézsén Duma András és Hegyeli Attila magyar nyelvre tanítják a csángó gyermekeket, és kapnak érte dicséret helyett folyamatos megfélemlítést – ennek ellenére sikerült három faluban is meggyőzniük a szülőket, hogy nyíltan vállalják magyarságukat, és hivatalosan kérjék anyanyelvük oktatását. Ami akkor következett számomra, az a Bákóból áramló rosszindulattal, buta nacionalizmussal való napi küzdelem volt, ami teljesen kikészített – s ha belegondolok, hogy énnekem csak kiküldetésben kellett ott lennem, nem pedig folyamatosan, mint Hegyeli Attilának, akkor elképzelhetik, min mehettek keresztül a csángók magyar nyelvoktatásának úttörői.
Már nem értem meg a minisztériumban a magyar nyelv oktatásának beindítását a moldvai iskolákban – ám Hegyeliéknek sikerült elérniük, fenyegetőzéssel, konoksággal, diplomáciával, hogy harcuk nemcsak magyar, hanem emberjogi kérdéssé is váljon. Így juthatott be a magyar nyelv először Klézse és Pusztina, majd szerre jó pár más csángó település iskoláiba. Ha nem is futótűzként, de szépen terjedt a magyar nyelv tanítása Moldvában, a Csángó oktatási program egyre terebélyesedett, további növekedésének csak az anyagiak szabtak gátat. Hegyelinek pedig sikerült ennek a növekedését biztosítani, fenyegetőzéssel, dicsérettel, diplomáciával.
Nem tudom, készült-e kimutatás arról, hogy az idők során pontosan hány fiatal vett részt Moldvában az iskolai és iskolán kívüli magyar nyelvoktatásban, én több mint ötezer diákot saccolok. Ennyi diákhoz jutott el a magyar szó, ennyi fiatalt sikerült büszkébbé tenni identitásuk magyar részére – és ez nem kis siker, hanem óriási. Egy olyan siker, amit elérni keveseknek adatik meg.
Nem lenne szerencsés Hegyelit bárki más csángókutatóhoz vagy -szakértőhöz hasonlítani. Attila néprajzos ugyan, de hamar úgy gondolta, hogy elsősorban nem további kutatásokra, szenvtelen, tudományos külső szemlélődésre van szükség, hanem azonnali cselekvésre, ha nem akarjuk, hogy a csángók szép csendben kiszégyelljék magukat saját kultúrájukból.
Tette tehát, amiről úgy gondolta, hogy tennie kell, három fronton is: Erdélyben megküzdve azokkal, akik szólamok szintjén igen, konkrétan viszont nem támogattak semmilyen moldvai akciót, s akik szerint nem lett volna szabad a csángókat „felbíztatni”, Magyarországon megküzdve a romantikus elképzelésekkel, Bákóban pedig megküzdve a nyílt ellenséggel és megerősítve a rejtett barátokat.
Ma elmondhatjuk: ha nincs Hegyeli, nem lett volna Csángó oktatási program sem. Tetszik, nem tetszik – ez tény. Ezért pedig illik az érdemeit – akár így, post functio – elismerni. Szívből gratulálok Hegyeli Attilának a Sütő András nyelvőrzési díjhoz!

Sántha Attila

Szilágyi Aladár (2014)

Tüzes Bálint (2014)

Olvasom az Anyanyelvápolók Erdélyi szövetségének honlapján: „A Magyar Nyelv Napjai rendezvény egyik ünnepi mozzanata a Nyelvőrzés Díja átadása. Ezt a kitüntetést évente egyszer az AESZ elnöksége ítéli oda olyan nyelvészeknek, nyelvművelőknek, közéleti személyiségeknek, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelv-használati jogaiért munkálkodtak. A Szövetség alkalmanként kiosztja a Nyelvrontás Díját is, mellyel a nyelvi igénytelenséget ítéli el.”
Ha most itt állna mellettem Tüzes Bálint, akkor mi ketten összekacsintva és teljes egyetértésben kiosztanánk sebtében száz-kétszáz ilyen Nyelvrontás Díjat, s tennénk ezt addig, amíg professzor Péntek János ránk nem dörrenne: eddig s netovább, mert azért a helyzet nem lehet ilyen rossz. Pedig igen, az. Vegyünk csak elő szinte bármilyen hazai nyomtatványt, már nem is csak újságot, de akár könyvet is. Vagy hallgassuk is, s ne csak nézzük, a tévét. A világhálón keringő szövegekről már nem is beszélve. Ma már ott tartunk, hogy ha én szerkesztőként nyelvromlásról beszélek, még a nyelvész is leint: ez csak nyelvi fejlődés, szétfejlődés, ami nem kárhoztatható. Pedig legutóbb tán épp Bálint hozta szóba: „szét” szavunknak nincs pozitív kicsengése, sátáni befolyást idéz, hiszen az ördög görög neve, a diabolosz annyit tesz: szétszóró. Rontó-bontó.
Amúgy valahányszor összefutottam Tüzes Bálinttal – az utóbbi évek rohanásában fájdalmasan kevésszer –, előbb-utóbb mindig oda lyukadtunk ki, hogy ki milyen botorságot, sőt baromságot írt le vagy mondott a médiában, a nyilvánosság terein, keserűen állapítva meg: leggyakrabban a közszereplők, a politikusok érdemelnék ki ezt a Nyelvrontás Díjat, nyomukban pedig a szervilis és rosszul képzett újságírók, s amikor már a képzésről esett szó, akkor az iskola és a templom is terítékre került. Mert a templom és az iskola nemcsak menedékünk nékünk, nemcsak a megmaradást kellene szolgálja, hanem lelkünk, testünk, nemzetünk épülését is. Nyelvünk őrzését és pallérozását is. Hogy végzik-e ezt kellő elánnal és elszántsággal, hozzáértéssel és eréllyel, erről majd még sokat fogunk beszélgetni Tüzes Bálinttal odaát. Ő az itteni, földi munkáját elvégezte, ezt én egy tavaly nyáron, közvetlenül a halála után írt nekrológban röviden összegeztem és méltattam, Bálint most felhorkanna, ha magamat kezdeném idézgetni.
A laudáció és a nekrológ amúgy rokon műfajok, lehetőleg legyen mindkettő rövid. Az a normális, ha bárki arra érdemest előbb laudálnak, s csak aztán búcsúztatnak, de lám, a különös helyzetű és sorsú Tüzes Bálinttal ez is fordítva történik. Bár ahogy visszagondolok az elmúlt hatvan vagy akár száz évünkre, az arra érdemesek sokasága nemhogy laudációban, de még tisztességes nekrológban sem részesült.
Róla itt és most annyit mindenképpen el kell mondanunk, hogy az ő irodalmi és közírói munkásságát csakis egy sokoldalú értelmiségi attitűd mentén érdemes értékelni. E tekintetben beszédes az őt barátként is búcsúztató premontrei apát vallomása, aki a gyászmisén elmondta: Tüzes Bálint sohasem használta doktori címét, s disszertációja megvédésének hírét is csak szűk ismerősi körével osztotta meg. Tanár lévén a tanító premontrei rend templomát választotta hite gyakorlásához. Vasárnaponként a hátsó padsorból csöndesen figyelte a miséket, s néha utólagosan megkritizált egy-egy prédikációt. A prépost megemlítette örmény gyökereit is, amelyek hozzásegítették ahhoz, hogy a fizikai gyengeség és szenvedés közepette is megőrizze emberi tartását, és példás szellemi magasságokba emelkedjen.
Akinek teste immár a szamosújvári Tüzes-kápolnában nyugszik, az lélekben most minden bizonnyal itt van közöttünk, hogy átvegye az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségétől a NYELVŐRZÉS SÜTŐ ANDRÁS-DÍJÁT az erdélyi magyar nyelv védelmében, az anyanyelvi műveltség terjesztésében és az anyanyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért. S ha kitüntetettünket az utókor majd úgy tartja számon, ahogyan a szűkszavú wikipédiás szócikk a világmindenségben elhelyezi, akkor megnyugodhatunk, mert a sorrend is korrekt lesz: Tüzes Bálint erdélyi magyar tanár, újságíró, költő.

Dénes László

Elhangzott Nagyváradon, 2014. május 16-án

Igen, tessék! mozgalom (2015)

Kettős indoklás szerepel a Díjat adományozó oklevélen: a civil felelősség tudatosításáért, a magyar nyelv nyilvános használatának bátorításáért.
Mire vonatkozik ez az indoklás, részletesebben kifejtve?
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége hivatalosan 1992 óta szervezi és képviseli az erdélyi anyanyelvi mozgalmat. A 2000-ben alapított Nyelvőrzés Díja 2007-ben vette föl Sütő András nevét. A Szövetséget tanítók, tanárok hozták létre, a magyartanárok szakmai szervezetének is tekintik, rendezvényein – mint most A magyar nyelv napjain, a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőn is és a belőle kivált, kolozsvári Aranka versenyeken – tanulók és az őket tanító, felkészítő pedagógusok vesznek részt. Korábban szorosabb, most lazább kapcsolatban vagyunk a sajtóval, az egyházakkal, akik mind mintaadói és bátorítói az anyanyelvhasználatnak. A szakmai hátteret a Termini Kárpát-medencei hálózata biztosítja. Mindezektől túlságosan is függetlenül mozognak („harcolnak”?) politikusaink és jogászaink, akik nyelvpolitikai törekvéseinket, nyelvi jogainkat képviselik különböző fórumokon.
Mivel az anyanyelv megtartásában legfontosabb éppen az, hogy használjuk anyanyelvünket, fő eszközünk a bátorság, a méltóság lehet a nyelvhasználatban, módszerünk pedig a bátorítás. Ehhez nem elég a szakmai munka, nem elég az, ami az iskolákban és az iskolához kapcsolódva folyik, nem elég a nyelvpolitika. Néhány éve mindezeket kiegészítik, teljessé teszik az anyanyelvhasználatot bátorító civil mozgalmak. Egymástól függetlenül jelentek meg: Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kolozsváron. Különböző helyszíneken, különféle informális vagy formális szerveződésben és módszerekkel vannak jelen vagy akár személyes fellépésben, mint teszi azt Lakó Péterfi Tünde Marosvásárhelyen.
Ezt értékeljük az Igen, tessék! mozgalomban is: a példamutató önszerveződésüket, a jelenlétüket, a terjeszkedésüket, a bátorságukat, a fiatalságukat. Azt, hogy tudják, mit kell tenni, és hogyan kell tenni. 2012 óta, amikor elindultak, Kolozsváron mintegy 450 cég és szolgáltató vállalta föl a kétnyelvű kiszolgálást, jelen vannak Máramarosszigeten, megjelentek Marosvásárhelyen és Nagyváradon is. Látványosan bővítik a magyar nyelvhasználat tereit és lehetőségeit, a piaci szereplők mindkét oldalán, románok számára is, nyilvánvalóvá teszik a magyar nyelv és a magyar–román kétnyelvűség gazdasági értékét. A valóságos nyelvi térben való jelenlét, a nyelvi tájkép alakítása is önmagában is bátorító. De jelen vannak a fiatalokra jellemzőbb módon és eszközökkel a digitális térben is: a jövőben ez egyre fontosabbá válik. Bátorító és az eligazítást segítő kiadványokat is megjelentetnek. Tehát jelen vannak, és ez a legfontosabb.
Külön érdemük az erdélyi magyar civil világ erősítése, a fiatalokra különösen ható civil példa, a „szelíd provokáció”. Azt a civil világot kell erősítenünk, amely viszonylag önállóan tud élni, mozogni és hatni a túlpolitizált és szimbólumokkal terhelt erdélyi világunkban. Amely ellensúlyozni képes a megosztottságot, amelyet éppen ez a kettős teher okoz: a túlpolitizáltság és a szimbolikus álomvilág.
Ebben sokat tehet az Igen, tessék! és a hozzá hasonló többi civil mozgalom, díjunkkal is bátorítva őket, szolidarizálva velük. És a díj nevének is részben ellene mondva valljuk mi is: Nem őrizni, használni kell a nyelvet! A használat a legjobb őrzés.

Péntek János,
az AESZ elnöke

Kilyén Ilka (2016)

Kilyén Ilkáról könnyű laudációt mondani.
Hiszen szép asszony, kiváló színész és nagyszerű ember.

Természetesen nehéz is laudációt mondani, éppen most, és itt, ebből az alkalomból, mert Kilyén Ilka révén is a magyar nyelv, a zsoltáros anyanyelv előtt tisztelgünk, és ma azt köszöntjük, aki lehetőségeinek megfelelően, sokat tett a szép szó megbecsüléséért, azért, hogy minden ellenkező törekvés dacára éljen és visszhangozzék az édes szó, a pontos, éles és borzongatóan édes és világos beszéd, hogy élő valóságában találkozzunk azzal a gyönyörű nyelvvel, amelynek szolgálatára oly sokan felesküdtünk, és amelynek a rontására oly hihetetlen és érthetetlen irigységgel törnek mások.

Kilyén Ilka színpadi szerepeit sokáig sorolhatnók, mégis rövidnek érezzük a sort, hiszen sok nagy női szerep megformálása még hiányzik a listáról, de legalább a Tanítónőt említsük meg. Szép sort alkotnak az egyéni műsorok is, amelyekben szuverén alkotóként találkozunk Kilyén Ilkával, aki maga válogatja a szövegeket, maga alakítja ki az előadás fő súlypontjait, és mégis oly alázattal tolmácsolja a költők, írók üzenetét, hogy ne a színésznő szemének csillogását, hanem szavának zengését vigyük magunkkal az előadásról.

Kései sirató József Attiláért? Laudáció a magyar irodalomért,
az Ágról szakadt madár a mi fájdalmunk balladája, s hogy virágzik szánkban az átok? Hogyne virágzana, mikor oly gyönyörű szavakkal fogalmazzák, hogy az élet, a nyelv dicsérete hangzik ebben is, még akkor is, amikor úgy tűnik, nem magyarokról, nem erdélyi magyarokról, nem székelymagyarokról szól. A Karácsonyi rege magasztosságát most hadd hagyjuk magunk mögött pünkösdi vidámsággal, mert jön újabb csoda, és időről időre fellobban a Tűz, avagy kiáltó szó a megmaradásért, mert ha Szétszórtan is, de örvendhetünk is a Vadvirágos erdő szélén a szépnek, a jónak, a magyarul szólónak.

Kilyén Ilka egyéni műsorainak címei vallomásként szólítanak meg bennünket, és ezt könnyű el is fogadnunk, könnyen hiszünk is neki, mert Ilkával nemcsak a színpadon, a nagyszínpadon találkozunk, hanem találkozunk falusi találkozók dobogóin is. Olykor saját magát kell bejelentenie, mert a szervezők nem beszélnek magyarul, noha a közönség jelentős része magyar, halljuk a Lórántffy Zsuzsanna egyesületnél, a marosvécsi Helikont idéző rendezvényeken, az EMKE vezetőségében, a Színház hagyományainak ápolásáért is síkra száll, de hallottuk többször a Székely Nemzeti Tanács emlékünnepélyein is fellépni, amikor is az eseménynek rangot éppen az ő fellépése, dala, verse adott.

Sütő András veretes szavai, veretes mondatai határozzák meg annak a díjnak a súlyát, amelyet most Kilyén Ilkának ítél oda az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Tevékenysége, munkássága egészéért, hiszen színpadi alakításai is szép magyar nyelvünket szolgálták, és az évek során Ilka pillanatig sem fordított hátat hivatásának, a színpadnak. Egyéni műsoraival is, egy-egy versnek, dalnak az előadásával azt a többletet adta nekünk, amiért ma meghajolunk előtte, és amelyért annak idején a magyar színészet is megszületett, amiért Egressy Béni vagy Lendvay Márton is, vagy itthon Marosvásárhelyen Kántorné is fellépett.

Találkozhatunk Kilyén Ilkával irodalmi körökön, a valamikori irodalmi szalonok életét fölelevenítő találkozókon, amikor kevéssé ismert alkotók műveit tolmácsolja és előadó művészetével a szövegnek olyan értékeit tudja felmutatni, amelyekhez az egyszerű olvasó magában talán sohasem jutna el.
Kilyén Ilka számára talán nincs kis feladat és nagy feladat, akár egy-két perces versre, akár egy egész estet betöltő műsor vezetésére készül, ugyanolyan aprólékosan, pontosan számba vesz minden lehetséges mozzanatot, partnert, időt, mikrofont, mert a cseppben ott a tenger, de cseppekből áll a tenger is.

Kilyén Ilka: Zsoltárt tud nekünk mondani az anyanyelvről, mert ő minden pillanatban érzi azt a magasztos erőt, ami az anyanyelvből, minden anyanyelvből árad és amely nagy erőt tud nyújtani az értőnek, s ezért Kilyén Ilkát, szíves engedelmükkel és egyetértésükkel most a magyar nyelv nemzeti színészeként köszöntöm.

Marosvásárhely, 2016. május 21.
Gáspár Sándor

Albert Ernő (2017)

Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége megalapításának 25. évfordulóján a Sütő Andrásról elnevezett Nyelvőrzés Díjjal ismeri el Albert Ernő nyugalmazott magyartanár, néprajztudós anyanyelvünkért végzett áldozatos munkáját. A díj leírásában ez áll: „Ezt a kitüntetést évente egyszer az AESZ elnöksége ítéli oda olyan nyelvészeknek, nyelvművelőknek, közéleti személyiségeknek, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelv-használati jogaiért munkálkodtak.”
Tisztelt Hallgatóság! Amikor az AESZ elnöksége döntött az idei kitüntetett személyéről, arra gondoltam: egykori, szeretett magyartanáromról, Albert Ernő tanár úrról a laudációt nekem kell megírni, és azonnal ki is követeltem magamnak ezt a jogot. Nem tudom, nem emlékszem, hogy volt-e már példa a díj történetében arra, hogy tanítvány méltatja tanárát, a díjazottat? Gyönyörű és megtisztelő feladat, ezért most, ha ez a méltatás rendhagyóan személyesre sikeredik, kérem, nézzék el nekem, Albert Ernő tanár úrról nem tudok, de talán nem is akarok érzelemmentesen beszélni.
Kedves Tanár Úr, drága Ernő Bácsi! Az 1976-77-es tanévben volt magyartanárom a Székely Mikó Kollégiumban. Akkor már és még 1-es számú Reál-Humán Líceumnak nevezték. (Most az jut eszembe, hogy a 2016-17-es tanévet zárjuk néhány hét múlva, de inkább ne végezzük el a számtani műveletet: eltelt azóta néhány évtized…) Mostanában egyre gyakrabban gondolok arra, hogy semmi sincs ok nélkül, és minden rosszban akad valami jó is: ha például nincs az a plakát dráma, vagy ha úgy tetszik plakátballada-történet, amelynek egyetlen szerencsés fordulataként 16 évnyi folyamatos intézményvezetői küldetés után visszatérhetett a katedrára, akkor vajon szegényebb volnék-e egy kiváló tanáregyéniség példájával? Egészen biztosan. Emlékezetes tanév volt, tragikus tanév volt: előbb a márciusi földrengés rázott ki bennünket a történelmi épületből, majd a politikai hátterű iskolaátszervezések – melyek szintén felértek egy fölindulással – változtatták meg a sorsunkat: kinek jó, kinek rossz irányba. Mibe kapaszkodhattunk akkor? Azokba a tanáregyéniségekbe, akik maradandóan formálták személyiségünket, értékrendünket, nyitogatták értelmünket, alakították önazonosságtudatunkat. Akik „Mint kagyló testébe fogadott gyöngyét” őrizték, és óvták bennünk a „szót, a hazulról hozottat”. A magyarórák hangulata ma is szép emlék: a tanár úr halk, de határozott hangja, választékos beszédének sajátos dallama, színes magyarázatai és az egész Albert Ernő-jelenség lenyűgözött. Hogy felfigyeljen rám, képzelje, én, a kis copfos falusi leányka, még a tankönyvet is kívülről megtanultam, nem volt nehéz, igaz, nagy hasznát nem vettem, mert tanár úr inkább az én egyéni gondolatainkra volt kíváncsi, mint a betanult tankönyvi szövegre, jóllehet, a felhagyott memoritereket egytől egyig ma is tudom.
Emlékszem aztán egy kirándulásra, amikor a szülőföldjére vitt el bennünket: megmutatta a Csíki-medence műemléktemplomait és egykori iskoláját, a Márton Áron Gimnáziumot, ahol 1950-ben érettségizett. A szigorú, fegyelmet követelő tanár ekkor felszabadultan mókázott, énekelt velünk, s az autóbuszban hazáig népdalokat tanultunk, szavaltunk. Ki-ki a kedvenc versét.
Emlékezetesek továbbá azok a fellépések, amikor a Sepsiszentgyörgy közeli falvakban tájoltunk a Mikó népi együttesével, amelynek alapítója, lelke a tanár úr volt. Jóllehet, én se énekelni, se táncolni nem tudtam, de tanár úr ajánlásával jobb híján a műsorszámok bemondójaként csetlettem-botlottam a nagyok között.
És emlékszem azokra a szünidőkre is, téli és tavaszi vakációra, amikor kötelező házi dolgozatként nagyszüleim falujában néprajzi kutatómunkát végeztem, mert a tanár úr tudatosította bennünk, hogy:

„Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.”
Mert akkor és azután is özönvíz fenyegetett, de reméltük, hogy egyszer majd visszahúzódnak a vizek:
„És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.”
Kedves tanár úr, az, hogy némelyikünk a magyartanári pályát választotta, és vagyunk páran tanítványai, az ön érdeme is. A hazulról hozott szó, az anyanyelv és a magyar kultúra szeretetét, őrzésének erkölcsi parancsát táplálta belénk, s ez már bőven elegendő is lenne a Nyelvőrzés Díj kiérdemlésére.
Lám, azért el is marasztalom: a laudáció műfaját nem tanította meg nekünk, igaz, az efféle szövegeket akkor mások írták, azok, akik egy igazgatói évzáróbeszédben számolták, hogy hányszor hangzik el a pártvezér neve. Ezért ez a szöveg most nemcsak személyes hangú, de szabálytalan is. Inkább köszönet, amit tanítványai nevében is megfogalmazok, mert annak idején erre nem volt mód: minket is szélnek eresztettek akkoriban, se szó, se beszéd, se alkalom tanáraink laudálására.
Albert Ernő tanár, néprajzkutató Csíkdánfalván született, újságírónk készült, de ettől elkanyarodva 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Rövid ideig Köpecen tanított, majd bekerült Sepsiszentgyörgyre, 1957-től rövid megszakítással 1976-ig a Székely Mikó Kollégium igazgatója, magyartanára. A pedagógusi munka mellett tanítványaival népi együttest szervez, népköltészeti gyűjtést végez. Hatalmas anyagot gyűjtenek össze: a mintegy háromezer csíki és háromszéki népballada és balladaváltozat hangfelvételét 150 CD őrzi. Az összegyűjtött anyagból 425-öt közöl a Háromszéki magyar népballadák című, 1973-ban Faragó Józseffel együtt megjelentetett kötetben.
A rendszerváltás után kutatásait kiszélesíti, mondhatnánk: jobban elmélyíti. A Rigó és madár. A főd népe: egy gyimesi csángó család élete, elmondta Albert Mátyás és felesége Tamás Katalin című, elbeszélt történetet tartalmazó kötete 1995-ben; háromszéki cigányfolklórt tartalmazó könyvei: Sok szép cigánylány, Szabad madár, Sír az út előttem 1998-ban, 2000-ben, illetve 2001-ben jelentek meg; 2004-ben adta közre A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben című könyvét, és A halálra táncoltatott leány. Csíki népballadák gyűjteményét.
És a napokban jelent meg az Édesanyám sok szép szava című kötetének második, felújított kiadása, amelynek újra való megjelentetését az tette indokolttá, hogy az első, 1989-es változatban az akkori politikai megszorítások miatt a székelyföldi helységnevek csak román nyelven szerepelhettek.
Albert Ernő tanár úr barátja és munkatársa az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, szakmai tanácsaival 25 éve folyamatosan segít bennünket: évekig a ballada-és mesemondóversenyeink zsűrielnöke, több alkalommal a Kárpát-medencei táborok előadója volt.
2006-ban Sepsiszentgyörgy – Pro Urbe díjjal, 2012-ben a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével, 2017 tavaszán a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíjával tüntették ki. Mi most nagy tisztelettel felkérjük, hogy vegye át tőlünk a Sütő András Nyelvőrzés Díjat.
Kedves Ernő bácsi, Isten tartsa meg kiváló egészségben, szellemi frissességben, hogy még sokáig munkálkodhasson mindannyiunk és anyanyelvünk hasznára.

Erdély Judit

A kiemelt szövegrészek idézetek:
Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója
Kányádi Sándor: Noé bárkája felé

Iskoláinkért, Gyermekeinkért Egyesület (2018)

Kedves vendégeink, kollégák, diákok, kedves nagybányaiak!

Laudációt írni jó, öröm, ünnepet jelent.

Az Anyanyelváplók Erdélyi Szövetsége a Nyelvőrzés Díját olyan nagybányai civil szervezetnek ítéli idén, amelyet 2005-ben indított egy magánkezdeményezés, 2009-ben lett bejegyzett civil szervezet, s amelynek tagjai – bár nem ezt jelölik ki célul – egyértelműen azért is dolgoznak, hogy anyanyelvünk megmaradhasson annak az erős várnak, amellyel “rápillanthatni egy hagyományra és közösségre, amely nem béklyóz, nem kényszerít, hanem olyan lehetőségeket mutat a világ, az ember, az élet megismerésére, melyekre vélhetően nem találnánk rá”. (Esterházy Péter) Alapítója és első elnöke Pintér Zsolt, 2014 óta pedig Várady Enikő vezeti a szervezetet. A nagybányaiak bizonyára tudják már: az Iskoláinkért, gyermekeinkért alapítvány kapja a díjat.

A máramarosi magyar nyelvű oktatás évtizedek óta létszámgonddal küszködik, ezt próbálta és próbálja orvosolni az egyesület. Egyrészt gond a közösség fogyása, másrészt régi panasz, hogy sok magyar család nem bennünket választ, gyermekeiket a jobb boldogulás reményében román tannyelvű iskolába küldik. Az alapítvány ezen kívánt változtatni, kívülállókként hittek abban, hogy fel kell eleveníteni mindazt, amit nemcsak mi, hanem az előttünk járó pedagógusok is végigküszködtek, több-kevesebb eredménnyel: újra megpróbálni egyenként megszólítani mindenkit, hátha.

Az Iskoláinkért, gyermekeinkért a helyzet áttekintésével, adatbázis létrehozásával indított, hogy tervezni lehessen a magyar oktatás jelenét, jövőjét. Vállalták, hogy eljuttatják az információt a magyar óvodai csoportokról, osztályokról a szülőknek, folyamatosan hirdettek a magyar nyelvű sajtóban, interneten, néhány éve a román nyelvű sajtóban is ismertetik a magyarul tanulás lehetőségét, előnyét, levelet írnak a szülőknek, megkeresik a családokat személyesen. A magyar nyelvű oktatás lehetőségeit és eredményeit ismertetik szülői értekezleteken ciklusváltás előtt. Pályázataik eredménye étkeztetési támogatás alsó tagozatos diákoknak, útiköltség térítése ingázóknak, versenyekre utazóknak. Díjakkal jutalmazzák az eredményes diákokat, farsangi bált szerveznek, vetélkedőt, versenyt a Főtér fesztiválkor. Színi előadásra, koncertre jegyet vesznek a gyermekeknek, ajándékkal, könyvvel, taneszközzel teszik vonzóbbá a magyar gyermekek számára az iskolába járást. Bútort, számítógépet gyűjtenek össze irodákból, és azokat továbbítják az ezekre igényt tartó intézményeknek.

Leglátványosabb eredményük a Híd utcai iskolaépület tatarozása és az, hogy a 2017-2018-as tanévet az óvoda és az alsó tagozat már a felújított épületben kezdte. A református egyházzal, a Németh László Gimnázium igazgató asszonyával, az RMDSZ helyi vezetőivel együtt sikerült ezt elérniük, és hogy ez mennyi időt, hányszori újrakezdést, munkát, és türelmet, türelmet, türelmet igényelhetett, leginkább ők tudják. Tanultunk tőlük: újra kell kezdeni valahányszor úgy tűnik, „nincs vigasz, amely igaz.” (Faludy György)

Köszönöm, köszönjük a munkájukat, hogy szívükön viselik az iskola gondját, és segítenek nekünk abban, ami nekünk munkánk, hivatásunk: a gyerekeikért, a gyerekeinkért dolgozunk.

Megérdemlik a díjat, és munkájukat elismerve szeretettel gratulálok.

Karsay Magdolna

Bethlen Gábor Alapítvány (2019)

A Magyar Nyelv Napjai az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége hagyományos rendezvénye, amelyen évről évre változó helyszínen, szórványban vagy tömbmagyarságban ünnepli az anyanyelvet. Ennek a rendezvénynek egyik ünnepi mozzanata a Sütő András Nyelvőrzés Díj átadása. 2019-ben ezt a díjat a nagyenyedi Bethlen Gábor Alapítványnak ítélte oda az AESZ elnöksége. Öröm és megtiszteltetés számomra, hogy én írhattam, és tolmácsolhatom a méltatást.

A nagyenyedi Bethlen Gábor Alapítvány 2000-ben került bejegyzésre nonprofit, apolitikus, civil szervezetként. Alapító tagjai a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium aktív és nyugalmazott tanárai voltak. Az alapítvány azzal a szándékkal jött létre, hogy tevékenységével összefogja, koordinálja a kollégium részére érkező adományokat, melyek által támogassa a kollégiumban zajló oktató-nevelő munkát. Mindezt annak érdekében, hogy a kollégium megőrizze és tovább vigye azt a több évszázados hagyományt, amely kötelez. „Mert a szülőföldnek nem csupán sírhantjelöltjei vagyunk, hanem elsősorban őrizői és nevének fényesítői.” (Sütő András)

Az alapítvány alapszabályában megfogalmazott célok közül felsorolok néhányat: a tehetséges diákok díjazása; a szociálisan rászoruló diákok támogatása ösztöndíjak által; a fiatal pedagógusok támogatása a humán erőforrás erősítése érdekében; a tehetségműhelyek tevékenységének elősegítése; fejlesztések a bentlakásban az otthonosság biztosítása céljából; taneszköz-fejlesztés az oktatás hatékonyságának növelése céljából. Egyszóval jövőbetekintő tervezés, állandó építkezés.

Mindezeket a célokat az alapítvány elsősorban pályázatokból, valamint adományokból próbálja teljesíteni. A rendszeres, előre betervezett, jól megfontolt pályázásnak és kapcsolatépítésnek köszönhetően a fent említett célokból sok mindent sikerült megvalósítani. Egyik legjobban működő program az Ösztöndíj-program, – ezen belül a Keresztszülő program – amely által az elmúlt tíz évben több mint 300 diáknak biztosított tanulási-bentlakási lehetőséget. Az évek során a programba bekapcsolódó keresztszülők száma is meghaladja a százat. A program folytatását nagyon fontosnak tartják, hiszen a bentlakó diákok nagy része hátrányos helyzetű, nehéz szociális gondokkal küszködő családokból származik, ráadásul a szórványhelyzetből adódóan megszűnt településükön az anyanyelvi oktatás. A szülőknek segítséget kell nyújtani, ha azt akarják, hogy gyermeküket anyanyelven taníttassák.

Az alapítvány másik fontos terve a pedagógusok támogatása a humán erőforrás erősítése érdekében. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanári kara generációváltás előtt áll, évente sok tapasztalt pedagógus nyugdíjba vonul. Bátorítani, segíteni szeretnék a jól képzett fiatal pedagógusokat, hogy vállalják a tanári pályát és a tanítást a szórványban. Fontosnak tartják, hogy a megújult, korszerű taneszköz-tárral rendelkező kollégiumban jól képzett, elhivatott pedagógusgárda oktassa és nevelje a kollégium diákságát, akik képesek tovább adni, a mai elvárásoknak megfelelően tovább fejleszteni a nagy múltú iskola hagyományait, szellemiségét.

Ha visszatekintünk a kollégium négy évszázados történetére, megragadja figyelmünket, hogy a leggyakrabban előforduló esemény a kollégium életében az építkezés volt. Nem telt el úgy száz esztendő, hogy valamilyen pusztítás következtében ne kelljen újrakezdeni, újjáépíteni a lerombolt épületeket. A csoda, hogy minden alkalommal sikerült ez a megújulás, szoktuk emlegetni, a kollégium főnixmadárként támad fel újra és újra. A csodákhoz azonban lelkes és elhívatott emberek is kellenek, akik terveznek, építkeznek, de feltétlenül szükséges a támogató, segítő szándék is, amely nélkül az építő elbizonytalanodik, belefárad.

Ilyen csodálatos együttműködésen alapuló csapat áll a nagyenyedi Bethlen Gábor Alapítvány hátterében. Kollégium és alapítvány együtt, egymásért, mindenekelőtt az „anyanyelvi szóra váró gyermekekért” Viccesen szoktuk emlegetni: már nem lehet tudni, hogy a kollégiumnak van alapítványa, vagy az alapítványnak kollégiuma.

Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében gratulálok, és kívánok sok erőt, kitartást a közösségünk, nyelvünk, kultúránk ápolása, és jövőbe való átmentése érdekében kifejtett munkájukhoz.

Nagyenyed, 2019. május 10.

Turzai Melánia
az AESZ elnökségi tagja

Benkő Erika (2022)

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Több mint húszéves hagyománya van annak, hogy az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége az anyanyelv tavaszi ünnepén a Nyelvőrzés Sütő Andrásról elnevezett díjával ismeri el egy olyan erdélyi személyiség érdemeit, aki a maga őrhelyén különösen sokat tesz anyanyelvünk védelmében. Ebben az évben, itt Déván, ez a személyiség Benkő Erika, az RMDSZ nyelvjogi szakpolitikusa.
Méltatást írni valakiről igazi megtiszteltetés. Ezt így szokták mondani, de úgy gondolom, hogy számomra ez ennél több, számomra öröm. Öröm, mert egyetemi oktatóként és nyelvészként a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat elnökasszonya személyében egy olyan embert méltathatok, aki a magyar nyelvet, saját szavaival élve, nagyon közel érzi magához; szereti, csodálja, és ezért olyan módon védi és ápolja, ahogyan ezt kevesen teszik. Öröm, mert ismeretlenből lett ismerősként közel érezhetem magam hozzá, mert nőként megengedhetem magamnak, hogy női érzékenységét, szerénységét és közvetlenségét kihangsúlyozzam.
Benkő Erika Sepsiszentgyörgyről indult, a Babes–Bolyai Tudományegyetemen politológiát tanult, és ezt egészítette ki az Interkulturális kommunikáció mesteri képzéssel a brassói Transilvania egyetemen. Az indulás meghatározta a további éveket, több mint 10 évig volt politikai és kommunikációs szaktanácsadó, majd 2016-tól 2022-ig Háromszék parlamenti képviselőjeként a román parlamentben, az Emberi Jogi Bizottságban és az Európai Ügyek Bizottságában dolgozott. Ez időszak alatt tagja volt az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének is, ahol az Esélyegyenlőségi és Diszkriminációellenes Bizottság alelnökeként az erdélyi magyarság ügyeit a nemzetközi közvélemény előtt is képviselhette. Azóta is a legkülönbözőbb területeken harcol a kisebbségi jogok érvényesítéséért: a magyar szinkronnal nézhető mozifilmektől a román labdarúgó-szövetség lelkiismeretét terhelő diszkriminatív megnyilvánulásokig.
Számára a magyar nyelv védelme szakmai, érzelmi léte középpontja. Maradhatott volna Angliában, egy adott életszakaszban, kitelepedhetett volna Magyarországra, de protestáns szerénységgel vállalja ezeket a feladatokat, a közösségi célokat, úgy, hogy közben óvatos
feminizmusával az erdélyi magyar nők védelmét is képviselheti. Vallja, hogy a hullámvölgyből van út felfele, hogy dolgozni csak egyre pontosabban, szebben érdemes. Hiszi, hogy a folyamatos megújulás kulcsfontosságú mind a szakmai, mind a családi életben, ahol gyermekének nevelése jelenti számára az oázist.
Benkő Erika 14 éve vezeti a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálatot, amely azzal a céllal jött létre, hogy bármilyen, az erdélyi magyarságot érintő diszkriminációval szemben határozottan és azonnal fellépjen. A nyelvi és a kisebbségi jogok, az anyanyelvhasználat védelme, a nyelvi jogok bővítésével kapcsolatos törvénymódosítások elfogadtatásának küzdelme készteti arra, hogy az erdélyi magyar kisebbség jogi helyzetéről éves jelentéseket küldjön Amerikába is, mert hiszi, hogy a közösségek nyelvi jogainak bővítése a normalitás jele, és az európai gyakorlat része.

Az oklevélen ez áll: Benkő Erikának azért a bátorságért és következetességért, amelyet az erdélyi magyar nyelv védelmében tanúsított parlamenti képviselőként, és tanúsít folyamatosan a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat keretében.
Benkő Erika bátran és következetesen vallja, hogy nyelvközösségként határozott és világos céljaink vannak; megvalósulásuk kitartásunkon, hitünkön és magatartásunkon múlik. Ehhez kívánjuk, hogy bátorsága, következetessége, érzékenysége a szakmai sikereken, teljesítményeken túl és fölött, mindig megmaradjon.

Dr. Biró Enikő egyetemi adjunktus
Sepsiszentgyörgy, 2022. május 10.

Zsigmond Győző (2023)

Számomra Zsigmond Győző a Homo ludens eszményének megtestesülése, aki a ma oly divatos játékosítás módszerét pedagógiai munkásságában intuitív módon alkalmazta. Nemzedékek hosszú sora törte a fejét a képrejtvényein, szóegyenletein. Tevékenységével
játékosan és komolyan, akár diákvetélkedőkben, szaktáborokban, nyelvművelő rádióadásban, akár szakmai szervezetet alakítva vagy az egyetemi fórumokon előadóként az anyanyelv, a magyar kultúra ügyét szolgálta és szolgálja.

Már középiskolásként irodalmi kört szervezett Tordán, a nyolcvanas években, magyar-francia szakos egyetemi hallgatóként József Attila előadást rendezett, és járta csapatával Kolozsvár környékének művelődési házait, iskoláit. 1983-tól Hargita megyei tanárként, a legzordabb időkben azzal lelkesítette a tanítványait, hogy anyanyelvi-honismereti versenyt szervezett nekik. Ezért hamarosan üldözni is kezdte a az elnemzetietlenítő hatalom, így – matematikus felesége révén – átmenekült Kovászna megyébe. Itt is folytatta az iskolai oktatáson túl az anyanyelvművelő tevékenységét, versenyeket szervezett, ott volt a kommandói Magyar Irodalmi Táborok szervezői között, és ezekből csírákból a rendszerváltozáskor kinőtt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, amelynek 1991-ben alapító tagja és 1991–93, majd 1995–97 között az elnöke is volt. 1992-től napjainkig a Bukaresti Egyetem Hungarológiai Tanszékének oktatója, 2003-13 között tanszékvezetője.

Publikációi kutatási területeihez, a néprajzhoz, névtanhoz és nyelvműveléshez kapcsolódnak. Főszerkesztője a Meotisz című etnomikológiai lapnak. Ennek a tudományágnak a meghonosítása dr. Zsigmond Győző nevéhez fűződik. Kötetei: Néprajzi tanulmányok 1997, Névtani és nyelvművelő írások 1998, Égitest és néphagyomány 1999, Orbán Balázs idejében és ma. A legnagyobb székely szűkebb szülőföldje történeti néphagyományának összehasonlító vizsgálata 2001, Nyelvi játék, rejtvény, verseny Pallas-Akadémia 2003. és 2011, Csillagok, csillagképek magyar népi nevei. Csillagokhoz fűződő néphagyomány 2005, Gomba és néphagyomány, Népi gombászat a Székelyföldön, 2011, Gomba és hagyomány a Kárpát-medencében. Etnomikológiai tanulmányok 2019, Gombák a magyar néphagyományban. Etnomikológiai tanulmányok, Veszélyes humor 2021. Ez utóbbi kötet egy korábbi publikációjának, a Három kismacska – kettő közülük kommunista című, 1997 kötetnek a tematikáját folytatja, a viccek antropológiai elemzését tartalmazza. Monográfia-sorozatot szerkesztett Dálnokról.

Számos hazai és nemzetközi szakmai társaság és tudományos szervezet soraiban tevékenykedik: Association Roumaine des Chercheurs Francophones en Sciences Humaines (ARCHES), az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Néprajzi Társaság, A Magyar Nyelv és
Kultúra Nemzetközi Társasága, az MTA Köztestületének a tagja, a Nemzetközi Hungarológiai Társaság, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Romániai Hungarológiai Társaság alapító tagja, a Société Internationale d’Ethnologie et de Folklore tagja.

Munkássága több elismerésben részesült: A Magyar Nyelvtudományi Társaság 1997-ben Csűry Bálint díjjal, az EMKE 2009-ben Bányai János díjjal, a Magyar Köztársaság pedig lovagkeresztjével tüntette ki. A Nyelvőrzés Sütő András Díjának odaítélése alkalmából szeretettel gratulálok, és jó egészséget, eredményes munkát kívánok! Ha stílszerű lehetnék, képrejtvényben mutatnám ezt fel, hogy megfejthesse a díj átvétele előtt.

Tapodi Zsuzsa
Sepsiszentgyörgy, 2023. május 12.

Hochbauer Gyula (2024)

Hochbauer Gyula méltatása
A Sütő András Nyelvőrzés Díj átadására

A nyelvet az őrzi, aki érti annak értékét és fontosságát. Aki nap mint nap műveli, használja, írja, olvassa. Aki tiszteletben tartja az ősi hagyományokat és a kultúrát. Aki mindennapi beszédében ápolja és gazdagítja, hogy továbbadhassa az utánuk következő nemzedékeknek.

Hochbauer Gyula pontosan ezt teszi. Mindig is ezt tette.
Úgy is ismertem meg, 1990-ben, diákként. Ő akkor tért haza Hétfaluba, és aktívan bekapcsolódott az itteni életbe. A Templom és Iskola vetélkedőn ő szervezőként, én pedig versenyzőként vettem részt. Ez volt az első nagyszabású, Hétfalut átölelő vetélkedő, amelynek anyagából született meg a Magyar iskolák a Karpát-kanyarban című referenciamű.
2001-ben találkoztunk ismét, amikor én tértem haza Hétfaluba, s a millenniumi zászlót átvevő ünnepséget kezdtük szervezni. Ekkor indítottuk ismét útjára a 90 éve csipkerózsika álmát alvó Hétfalu havilapot; ekkor kapcsolódtam be az általa már 10 éve vezetett Hétfalusi Magyar Művelődési Társaságba; s ekkor kezdtük el összegyűjteni és irogatni Hétfalu honlapját.
Azóta, 23 éve szerkesztjük havonta az újságot, próbálunk fórumot teremteni, ahol hétfalusi értékeinket kisugározzuk a nagyvilágba.

Hochbauer Gyula sokat tett a magyar nyelv ápolásáért, Hétfaluért, a közösségért. Íme az ember, próbáljuk meg áttekinteni életútját:
1954. április 7-én született Négyfaluban. Apja Hochbauer Ferenc, anyja Gáspár Sára.
Elemi iskoláját Négyfaluban végezte, itt is érettségizett 1973-ban az elméleti középiskolában. A négyfalusi iskolák után Marosvásárhelyen tanult tovább, 1979-ben szerzett román-magyar szakos tanári oklevelet a főiskolán.
1975–1979 között a Marosvásárhelyi Diákrádióban a nyelvművelő és a művelődéstörténeti rovatokat szerkesztette. 1972–1979 között a Diákművelődési Ház felügyelete alatt működő egyetemi bentlakások vezetékes rádiója heti 30 perces magyar nyelvű adásidővel rendelkezett. Hírműsorában a diákélet eseményeiről számolt be, volt tudománynépszerűsítő, nyelvművelő, művelődéstörténeti, klasszikus és könnyűzene rovata, és igen népszerű „szív-küldi” műsora.
Ugyanekkor az egyetemi központ lapjának főszerkesztő-helyettese.
A főiskola elvégzése után több erdélyi településen tanított. Az 1979–1980-as tanévben Korondon, 1980 és 1983 között Pálpatakán, 1983 és 1990 között pedig Kommandón, ahol 1985 és 1990 között iskolaigazgató is volt, s az első romániai magyar irodalmi táborok házigazdája.
A romániai rendszerváltás után, 1990-ben hazatért Négyfaluba, ahol a Zajzoni Rab István Középiskola tanára lett.
Hazatérése után Hétfalu művelődési életét szervezte. A Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége hétfalusi szervezetének alapítója. Megtervezte, elindította és időnként irányította a Brassó-vidéki honismereti nevelést. Ebben az egyház- és iskolatörténetre, 1848–49 barcasági eseményeire, az I. és a II. világháború itteni vonatkozásaira, a népművészetből a tojáshímzésre, a népköltészetből a népmesére, a nyelvjárásból a helynévanyag konzerválására összpontosított, a hagyományteremtés terén pedig a hétfalusi Szent Mihály Napokra és az itteni farsangtemetésre. A Brassó környéki magyar pedagógusok közreműködésével számos vetélkedőt, versenyt, előadást, megemlékezést szervezett. Számos szakcikke és kiadványa jelent meg, számos könyv szaklektora, szerzője.
Mintegy kétezer adatközlőre hivatkozva, hétfalusi magyar pedagógusok egy csoportjának segítségével állította össze 1994-ben a Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban című könyvet, amely Sepsiszetgyörgyön jelent meg és a hétfalusi magyar oktatás referenciamunkája lett. Az Akár a főnix emlékalbumban a négyfalusi Zajzoni Rab István Középiskola 25 évét mutattuk be.
A szabadságharc és forradalom 150 éves évfordulójára megjelentette A Barcaság 1848–1849-ben című összeállítást, majd a Levelet vittem Kossuthnak című könyvet.
Kedvenc kutatási területe az 1848–49-es forradalom és szabadságharc barcasági eseményei-vonatkozásai. Kutatásait a budapesti Néprajzi Múzeum 2002-ben egy pályázati II. díjjal értékelte. Szintén közösen adtuk ki A magyar Termopüle – A tömösi csatától az emlékműig című átfogó kötetet.
2001-től a Hétfalu című havilap szerkesztője, számos cikkének szerzője; a Brassói Transilvania Egyetem bölcsészet karának magyar irodalom és nyelv mellékszakán betanító tanára, itt magyar népköltészetet és irodalomtörténetet tanított.
2004-ben jelent meg a Szent Mihály oltalmában – a türkösi római katolikus egyházközség története című munkája, amelyet közösen állítottunk össze.
A Brassói TV magyar nyelvű adásának szerkesztőjével, Bálint Ferenccel számos honismereti, helytörténeti dokumentumfilmet készített. Hétfaluban és Erdély szerte különböző Hétfaluval kapcsolatos előadásokat tartott, számos ünnepségen emlékbeszédet mondott.
Verseket válogatott a Zajzoni Rab István és a Bálint György kötetekbe, hűen kezelte Bálint András hagyatékát, több kötetet gondozott és jelentetett meg írásaiból. Brassó megye iskolatörténetét dolgozta fel az óvodáktól kezdve a középiskolákig.
Magyarországi, külföldi csoportokat kalauzolt, megmutatva Hétfalu nevezetességeit, természeti szépségét. A Zajzoni Rab István Középiskolában meghonosította a Honismeret tantárgyat.
A Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság elnöke, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Tudományos Tanácsának tagja.
Felesége Kercsó Éva fizika-kémia szakos tanár, házassága három lánygyermekkel (Mária, Kata, Éva), majd unokákkal vált teljessé.
2009-ben közösségünk Zajzoni Rab István-díját kapta meg, 2021-ben Ezüstfenyő-díjjal tüntették ki. A barcasági honismeret történetének kutatásáért, ismertetéséért vehette át 2024-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díját, most pedig az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének a Sütő András Nyelvőrzés Díját.

Isten áldása kísérje munkásságát a továbbiakban is!